A szerző számtalanszor járt a világ legnagyobb kontinensén a Boszporusztól Kínáig, a Kaukázustól az indonéz szigetekig, a tengerszint alatt 400 méterrel elterülő Holt-tengertől a 4950 méteres himalájai hágóig.

Ez utóbbit ráadásul 2001-ben 64 évesen! Kezdetben kutató geológusként, majd idegenvezetőként, aztán inkább tévés stáb szerkesztőjeként, barlangászként vagy csak úgy magában, könyvírás közben csendes helyet keresve.

Közben megszűntek országok, megváltoztak a társadalmi viszonyok, az emberi beavatkozás miatt eltűntek az esőerdők, visszahúzódtak a gleccserek.

Ami nem változott: a nyolcvanadik évébe lépve is megmaradt hihetetlen energiája, kíváncsisága. És képessége az átélt élmények láttatására, érdekessé tételére. Látogatást tett hegyi gleccserkunyhójában élő hindu remeténél, úszó lakóhajóján tanyázó vietnami családnál, látott indonéz falut, ahol háziállatként növényevő denevéreket tartanak.

Fotózott muzulmán mecsetet, buddhista sztupát, hindu szentélyt.

Döbbenetes a hatalmas anyag, mely elsősorban hitelességével teszi marasztalóvá (én két nap alatt olvastam végig) a 270 oldalas kötetet, azzal az 1963-tól tavalyig megtett sokezernyi kilométerrel, sok száz, kalandnak is beillő igazi történettel, melyeket személyes látásmódja formál érthetővé és érdekessé.

A sor Abháziával, a Grúziától az oroszok által elszakított tartománnyal kezdődik, és az Arab-öböl menti gazdag olajsejkségek, Katar, Omán, Abu-Dzabi meglátogatásával végződik.

A hatvanas években még trükköket kellett alkalmaznia ahhoz is, hogy a szigorú szovjet szabályokat kijátszva az ország egyik régiójából eljuthasson a másikba. A tavalyi úton viszont már mindenféle akadály nélkül keresztül-kasul autózott olyan olajmonarchiákat, amelyekkel annak idején még diplomáciai kapcsolatban sem álltunk.

Törökországban gumicsónakkal sodródott egy föld alatti folyón, ahol időnként barlangász társaival csak úgy volt képes továbbhaladni, ha függőleges kürtőn felhúzták, majd kicsivel odébb újra a mélybe eresztették a csónakot.

Volt, ahova Juhász Árpád ez alatt az idő alatt háromszor jutott el, mint például Borneó szigetére. Első látogatásakor még összefüggő zöld leplet látott a repülőről, az utolsó vizit során viszont már csak mintegy tíz százalékát találta meg, a többi hűlt helyén ültetvények, települések terjeszkedtek.

Teknős Miklós / Népszabadság

Számomra legizgalmasabb a Szikkim nevű, Bhután, Nepál és Kína közé beékelődött, eldugott indiai államocskába tett 2001-es látogatás volt. Ide ma is csak különleges engedéllyel lehet belépni.

Akárcsak a többi történetben, a szerző itt is tökéletes ötvözetét adja a természeti környezet leírása mellett az ott élő emberek kulturális hagyományai és vallási hiedelmei színes egyvelegének. A Nemzedékek Tudása Tankönyvkiadó által gondozott, több mint nyolcszáz színes fotót tartalmazó könyv emiatt akár valóban tankönyvként is használható, ha valaki a világ kulturális és természeti sokféleségéről szeretne magának képet alkotni.

Ha már kritika, az is legfeljebb a kiadónak szól: a tördelés lehetett volna az illusztrá ciókkal kissé nagyvonalúbb, egy-két aprócska kép helyett hatásosabb lett volna néhány egész oldalas fotó. Lett volna miből válogatni!