Ha azonban vállalkozik arra, hogy az események fényében nyilvánosan értékelje át, írja újra saját személyes élettörténetét, a legfájóbb intimitásokra is bőven kitérve, úgy, hogy abban nemzedékének illúziói mutatkozzanak meg és az ország emlékezettörténetébe engedjen némi bepillantást, akkor ez a reménytelen helyzet igazi, kegyetlen remekműveknek lehet a dobbantója.

György Péter hosszú évek óta ezt csinálja. Az édesapjáról szóló könyvében kezdte el – korántsem előzmények nélkül, de részben talán még öntudatlanul – a leszámolást a modernitás egyik nagy és fontos hitével, hogy az ember maga rendelkezik saját életével, és azzá lehet, amivé tenni képes magát. György Lajos a legradikálisabban próbálta egész életében meghaladni, eltörölni a múltat az utópikus jövő nevében és a létező szocializmus, akárcsak a rendszerváltás, a maguk módján egyként azt ígérték neki, hogy ez lehetséges.

György Péter „a megszelídített utópia világáról” Kurucz Árpád /Népszabadság

Azt a belátást, hogy így mégsem az, már csak a fia vonhatta le György Lajos bátor és kudarcos életéből. Utólag. Ezt a nyomot követi azóta is régi terepén, a magyar kulturális emlékezet ingoványában járva. Új könyve a Kádár-korszak hivatalos művészetéről szól abból a belátásból kiindulva, hogy hiába minden: ha rendi vagy osztálykötöttségeinktől meg is szabadulhatnánk, saját korának mindenki foglya marad: ami körülvesz minket, az termeli ki és határolja le az egyéni képzeletünk világát is.

Ennyiben volt a kádárizmusnak is sajátos társadalmi képzelete. És mivel ez volt a nagy tömegek által fogyasztott, „hétköznapi” magaskultúra utolsó korszaka is, képzeteit könyvek, festmények és – természetesen – filmek és épületek teremtették úgy, hogy alkotóik perspektíváit szintén behatárolta a kor horizontja. Így termelték újra együtt azt a szűk zárt, egyszerre otthonos és élhetetlen világot, amely a művészek közül sokakat el is pusztított végül – Sarkadi Imrétől Kondor Béláig.

A kádárizmus György Péter könyve szerint az örök jelen és az állandó, lassú fejlődés, a szocialista „haladás” világa volt egyszerre, a megszelídített, végül teljesen szétmálló utópiáé, amelyből embertelenül nehéz volt kimenekülni. A kisesszé-szerű esettanulmányok felvillantanak párat a lehetséges irányok közül. Negyedszázadig tartott ez a mozdulatlanság, a nyolcvanas évekre már megindult az idő: a rendszer képzeletvilága jóval előbb vált hatástalanná, mint ahogy ő maga kimúlt. Elhagyta anyanyelv nélkül gyermekeit: a szüleinket.

Akár szerették, akár gyűlöltek azokat az évtizedeket, bennük telt az életük. Élettörténetük egy része számukra is érthetetlenné vált, ahogy a világukhoz tartozó alkotások elnémultak. Mindezt különösen éles fénybe állította a szerző számára a már említett második összeomlás, a rendszerváltás rendszeréé, amely az ő életét, aki a rendszerváltás értelmiségi derékhadának fiatalabb hullámához tartozott, tette hirtelen nehezen elbeszélhetővé. A két összeomlás bevilágította a megelőzőt, a 45-öset, amely szintén felszámolta a pusztulásra szintúgy megérett múltat, és éppen úgy hagyott ott sokakat életük folytonossága nélkül.

Ebbe az űrbe próbált behatolni szánandó, bár tanulságos emlékezeti forradalmával a Nemzeti Együttműködés Rendszerének agresszív múltteremtő kísérlete: e kísérlet értékes emlékműve lesz majd, ha a helyére kerül, az angyal és a sas idétlen piruettje. Erről a szakadásról és némaságról beszél szédületes műveltséggel, százszor megszenvedett, mély empátiával ez a nagyszabású könyv is, ennek a rémes évtizednek az egyik alapműve, amelynek György Péter volt talán a legfontosabb krónikása. Nagyon hálásak leszünk majd neki, mikor felmérjük, mi mindent végzett.

György Péter: A hatalom képzelete. Állami kultúra és művészet 1957–1980 között
Magvető, 488 oldal