Kacor király túlélte a rendszerváltást
Filmekhez is hozzá lehetett jutni, nemcsak a méltán népszerű Na megállj csak! (Nu, pagagyi!) szovjet sorozathoz, de más remekekhez is. (Még egy kortörténeti adalék: a kollégák riportját a megújult napilap közölte. A Népszabadságot ekkor már korszerű NDK gyártmányú offset gépeken nyomták a Szikra nyomdának az Árpád hídhoz közeli telepén. Nos, a kettő közül már csak az Árpád híd áll... Akkortól az offsetnek köszönhetően már sokkal jobb minőségű képeket közölhetett az újság, megnőtt a terjedelem is, több fotóriporter és újságíró került a szerkesztőségbe. Több borús szemléletű bíráló szerint, elindult az újság a bulvárosodás útján.)
A riportból megtudhattuk, hogy a Diafilmgyártó Vállalat radikális újításra szánta el magát: hangosítani kívánták az addig a felolvasásra alapozott műfajt. Egy-egy sorozatban tíz filmet és egy magnókazettát kínáltak. Mind több üzemben és művelődési intézményben volt ekkor már hangosított diafilmek vetítésére alkalmas berendezés – tájékoztatta a riportert Ruzicska Józsefné főszerkesztő. Egyébként megnyugtatott: tekerős diavetítő és a közönséges kazettás magnetofon is alkalmas az előrelépésre. A főszerkesztőnő maga is alkotó volt. Ruzicskáné jegyzi a Kicsi Jankó szerencséje, valamint a Pity és Paty és a tavasz című diafilmeket. Tehát nem csupán a klasszikusok (Babszem Jankó, Kacor király, Csipkerózsika, valamint az örökifjú Hófehérke és a hét törpe) került újra és újra a piacra. A vállalat célja az volt, idézem: “a régi romantikus feldolgozás helyett meg kell találnunk azt a kifejezésmódot, amely jobban igazodik a mai gyerekek érzelemvilágához.”
Valójában a diafilm ezeréves műfaj, s a képmutogatás és magyarázat az ősiségben is létezett: a barlangfestmények az írásbeliség előtti diafilmek, s a templomok falképei és a “szegények”, azaz írástudatlanok képes bibliái folytatták a sort, amíg meg nem jelentek a vásári történetmesélő-képmutogatók. A tömegek számára vetített kép az előző századforduló vívmánya volt, ahogy azon meggyőződés is, hogy a népet legjobban diavetítés segítségével lehet kiemelni a tudatlanság bűzös mocsarából. Ilyen célokat szolgálhatott száz éve az Uránia mozi: a tudományos ismeretterjesztés lepte el a mór kalifák háremét idéző teret. Elég felütni Karinthy Így írtok ti-jét, ahol parodizálva idézi fel a műfajt. “A bőr. Tudományos előadás három részben, 114 színesen vetített képpel és 18 mozgófényképpel.” Felejthetetlen kezdőmondata: “Már a régi görögöknél találjuk a bőrt...”
De ez csak cinikus kitérő, mert ekkoriban az atomfizika titkaiba avattak be, s megtudhattuk, hogyan keletkezik a villám.
De ne higgyük, hogy harmincegy éve csak a tiszta tudás terjesztése foglalkoztatta a diafilmgyártókat: filmet készítettek a Ramajana indiai eposzból, valamint Widerkomm Ervin figuráinak felhasználásával gyártás alatt volt a Piszkos Fred, a kapitány. Más magyar klasszikusok sem maradtak ki a “családi mozik” kínálatából.
Röpke közvélemény-kutatást folytattam a szerkesztőségi nagyteremben, és megtudtam, az egyik háromgyerekes apuka a családilag megőrzött vetítővel és filmekkel tartott otthon meseesteket. Kolléganőm kisfia viszont új vetítőhöz és filmekhez jutott, mert az ő családjuk korábban elajándékozta a gyerekcuccokat. Ebből következik, hogy a diafilm élt, él és élni fog. Nemcsak a játékboltok árulnak vetítőt és filmeket, de létezik az egy kori cég jogutódja is. Új filmeket is készítenek, s a régikből könyveket is szerkesztenek. Fantasztikus ez az életképesség. De ne csodálkozzunk rajta, hiszen, mint mondtuk, ősi a műfaj, s továbbra is áthatja a családi intimitás.
Még valamit. Az internet egyik szakgyűjteményében http://dia.osaarchivum.org/public/index.php izgalmas diafilmek találhatók az ötvenes évekből. Megtudhatjuk, mivel csábítottak a téeszcsébe, hogyan küzdöttek diával a krumplibogár ellen, valamint leplezték le a diverzánsokat és kémeket. Ilyesmit én is láttam a katonaságnál, s emlékeim szerint még a hetvenes években is készültek a politikai nevelőmunkának nevezett agitáció ilyen gyöngyszemei. De ez persze csak mellékvágány.
És ön, olvasó, esetleg úgy érezheti, hogy szerző ironizál itt emez ősi műfaj felett. De téved, csupán meghatottságát leplezi hamis cinizmusával. Fogyasztóként tanúja vagyok ugyanis a diafilm rendszereken átívelő útjának. Családunkban is voltak, sőt vannak diafilmek, vetítő is van a házban valahol. Igaz, amikor a gyerekeim diafilm-fogyasztó korban voltak, akkor inkább az internetre feltett kincsestárból merítettünk. Úgyis ugyanaz az élmény: szülő olvas és élvezi, ahogy a kicsi beleveszik a mesébe és képbe.
