1917-ben, a forradalom esztendejében született. Művészi pályakezdését bizonyára hátráltatta a második világháború kitörése. Évekig a szovjet hadsereg kulturszázadában lépett fel, majd 1947-től játszott és rendezett a Vahtangov Színházban. Itt hozta létre 1963-ban tanítványaival azt az előadást, amely a következő esztendőben az önálló társulat alakításához vezetett. Ez Brechttől a Jó embert keresünk, vagy másképpen a Szecsuáni jólélek volt.

Ljubimov bizonyára nem tett mást, mint kivételes tehetséggel és szigorral komolyan vette egyik szellemi elődjét, a színházat és annak társadalmi hivatását. Ebből természetesen adódtak konfliktusai a korabeli szovjet hivatalossággal. Ne feledjük, 1964 volt az az esztendő, amely a hruscsovi „olvadás" korszaka után a brezsnyevi „pangás" évtizedeit hozta. A Taganka Színház a korábbi, szellemileg szabadabb, nyitottabb időszak eredményeit őrizte – próbálta őrizni – a megváltozott, ellenséges közegben. A viszonylag, legalábbis a sztálinihoz képest puha diktatúra megmerevedett, bürokratikus viszonyai között teremtett az akkori világ szellemi élvonalában számon tartott színházi stílust, alkotói módszert.

Következetes, diktatorikus rendezői színházként tartották számon az övét, s hogy ilyen volt, azt magyarországi rendezései, az azokkal járó konfliktusok is jelezték. A hetvenes–nyolcvanas évek fordulóján ugyanis rendszeresen dolgozott hazánkban, innen vett feleséget is, Koncz Katalint, majd magyar állampolgárságot is kapott. Az Operaházban rendezett Don Giovannija (1982) persze csak üdítő színfolt lehetett a budapesti operajátszásban, de Szolnokon, ahol Jurij Trifonov Csere című regényének adaptációját rendezte 1979-ben (akkoriban Paál István dolgozott ott) és a Gáborok (Székely és Zsámbéki) vezette Nemzetiben, ahol Brecht Háromgarasos operáját állította színre 1981-ben, a magyar színházi progresszió élvonalával találkozott. A legnagyobb hatást mégis talán a Viszockij címszereplésével játszott Hamletjének 1976-os vendégjátéka tette. A színpadon időről időre végigsöprő függönyét évtizedekig emlegették.

1983-ban, egy londoni nyilatkozata nyomán elvették szovjet állampolgárságát, amit aztán a gorbacsovi peresztrojka idején kapott vissza. Színházához is visszatért, 2001-ben még láthattuk ismét Budapesten, amint a Petőfi Csarnokban valósággal végigvezényelte a Marat/Sade pompás előadását.

Aztán valahogy őt is elveszítette a magyar színházi élet, ám amit egykor hozott és jelentett, azt már nem veszíthetjük el. Az ő hagyatéka is benne van mindabban, ami néhány évtizede a fennálló rend ellenében megszületett, s amit nyilván nem lehet meg nem történtté tenni.