József Attila, a peches szobor
Budapest története feltűnően gazdag abszurd szoborhistóriákban, de ezek között is dobogós József Attila dinnyehéj-nézegető, kvázirakparti bronzmásának esete. Ma már nincs persze újságolvasó, aki álmából felébresztve ne fújná, minek a helyére került az üldögélő költőportré, de érdemes mégis onnan kezdeni a sztorit: Andrássy Gyula lovasszobra egészen kitűnő alkotás volt ugyanis.
1906-ban maga Ferenc József király avatta fel Zala György művét, amely kétségkívül a Kossuth tér dísze lett. A tizenhat évvel korábban elhunyt egykori miniszterelnök koronázási díszöltözetben, csendesen léptető paripán ábrázoltatott Foerk Ernő elegáns márványtalapzatának tetején.
A szobor a második világháborút is csaknem sértetlenül úszta meg – idézi fel Prohászka László Szoborhistóriák című könyvében –, mégis, már 1945-ben elbontották a helyéről. Útban volt ugyanis, amikor elkezdték kialakítani az ideiglenes átkelőnek szánt Kossuth híd pesti hídfőjét.
Átmeneti időre raktárba szállították tehát, de alighanem már két évvel később sem gondolta komolyan senki, hogy valaha újra fel fogják állítani. Erre utal legalábbis az a Pótó János által feltárt tény, hogy 1947 augusztusában a polgármester utasítást adott: a talapzat kövei közül adjanak ki egy oravicai márványtömböt annak érdekében, hogy Csillag István kifaraghassa belőle József Attila arcmását. A korábbi Tisza István utcát a költőről nevezték el ugyanis, így a néhai miniszterelnök emléktábláját is le kellett cserélni.
József Attila egészalakos szobrának ekkor persze még nem a Kossuth téren kerestek helyet. Előbb az Eskü (Március 15.) téren helyezték volna el, ott, ahonnan már elszállították Klebelsberg Kuno bombatépte figuráját; aztán a Nagykörút és a Dohány utca által közrezárt kis térre szánták, Rákosi Jenő elárvult szobortalapzatára. Fölmerült még az átmenetileg osztályellenségnek nyilvánított József nádor helye, majd végül – 1953-ban – a költő Angyalföldön, a Rákosi Mátyás kultúrház előtt kötött ki, Beck András ábrázolásában mint afféle harcos proletárdalnok.
Andrássy Gyula szobrát eddigre rég beolvasztották: két éve ott rejtezett már a Liget-széli Sztálin-monstrumban.
„Nagy” József Attila-szobor állítása ezután úgy negyedszázadon át nem került szóba a fővárosban. Legközelebb alighanem a születés 75. évfordulója tette sürgetővé a megemlékezést: ez 1980-ban érkezett el, igaz, április 11-et lekésték az avatással. December 23-án adott csak hírt arról a Népszabadság, hogy előző nap (egy szomorkás hétfőn) „felavatták József Attila szobrát – Marton László Munkácsy-díjas, kiváló művész alkotását – az Országház déli kapuja előtti parkban”. Hegedűs D. Géza elszavalta A Dunánált, Szépvölgyi Zoltán, a fővárosi tanács elnöke ünnepi beszédet mondott, Aczél György pedig koszorúzott.
„Egy közismert József Attila-fényképet bronzba öntöttek, kőre raktak, s a bronzfigura ül a közhelyek áradatában” – írta a következő nyáron Rózsa Gyula a Kritika című folyóiratban, egyúttal „a mindenkori köztéri kompromisszum emlékművének” nevezve a romantikus felütésű (hangnemében, tegyük hozzá, a korzó Kiskirálylányát megelőlegező) portrét. A kortárs műbírálat egyöntetűen sikerületlennek minősítette az alkotást, a kedvezőbb ítéletek közé tartozott az a vélemény, hogy „jelentéktelenségével tüntet”.
S ami azt illeti, a szobor alighanem sosem tört volna ki ebből a langyos érdektelenségből, megmaradt volna a turisták kedves fotózkodó helyszínének, bronzba öntött jópofaságnak, mint szegény Nagy Imre az üres márványmedence fölötti egyjelentésű hídján, ha a mostani kormány nem esik neki a Kossuth térnek. Ha nem akarja mindenáron becsempészni Horthyt és korát az ország főterére, nem akar durva ideológiai alapról belepiszkálni a városképbe.
Mert ezzel minden józan polgárt arra kényszerít, hogy politikai és képzőművészeti ízlését zárójelbe téve felsorakozzon a bukott államtitkár, Szőcs Géza mögé: „El a kezekkel a József Attila-szobortól!”
