Ki tudja, Richard Strausst vajon miért a sokrétegű történet legkülső héja érdekelte, a vágyódó szépasszony és a meg nem rontott ártatlanság, ennél még Andrew Lloyd-Webber is sokkal többet értett meg a történetből. Abba már végképp nem is gondolok bele, hogy az erotika Strauss esetében miért jelenti a lehető legnagyobb hangszeres közösséget, és miért a halál a beteljesülés, Salome és Elektra mellé miért jött még egy nagy tánc, amelynek végén újabb asszony terül el a színen.

Amiről most lemondtak, az a tisztán szimfonikus megközelítés, hogy a közönség a zenekart és a karmestert látva talán tájékozódni tud, mi is történik, hol szólal meg valami titkos szólam a nagy együttesben, amiről csak az előadók tudnak. Amit adnak helyette, az a teljes, egyórás történet, Juronics Tamás koreográfiája. Keleti történet, kegyetlenséggel és tisztasággal, amelynek végén az utóbbi győz, az ifjú Józsefet megmenti az angyal.

Némileg talán csalódás a tánc a Juronics-rajongóknak, hogy a szokásos tekergőzés zajlik a pódiumon, cserébe talán öröm, hogy Juronics Tamás maga táncolja az angyalt. Nála kevésbé angyali alkatot keresve sem lehetett volna találni, tar fejjel, nagy szakállal, páncélban végzi a kötelességét, a mozdulatai is meglassúdtak, de még mindig impozáns a jelenség, ahogy szinte beleveri fejét a szemöldökfába, ahogy hirtelen rossz méretarányúnak látszik az egész Müpa, ha ekkora benne egy táncos, akkor nem lehet ekkora a pódium, nézőtér, erkély.

Végig nehéz eldönteni, hogy táncot látunk, amelyhez luxus kísértet ad a Nemzeti Filharmonikus Zenekar, vagy koncerten ülünk, amelyhez luxus illusztrációt ad a Szegedi Kortárs Balett, de fontosabbnak tűnik a hangzás élménye, mint a látvány, lenyűgözőbb a zenekar a teljes, föld alól jövő dübörgésével és a szép hegedűszólóval egyaránt. A saját alapélményem így is az marad, hogy még mindig nem értem, mi a jó ebben az egészben, a szenzációs, de épp sehová nem jutó komponistai virtuozitásban. Viszont talán most jutottam legközelebb a megoldáshoz.