– Irvine Welsh Mocsok című regényét már nagyon sokan akarták megfilmesíteni 1998-as megjelenése óta.

– Tulajdonképpen véletlenül landolt nálam a lehetőség. Irvine ­Welsh-nek egy partin mutattak be még 2008-ban, akkor elkezdünk hosszan beszélgetni. Elmondtam neki, hogy a Mocsok véleményem szerint kiemelkedik az életműből, és ha tehetném, akkor megfilmesíteném. Mivel épp akkor jött ki az első munkám, a Cass, amelyet a kritika legyalult, tulajdonképpen egy senki voltam, de ő végighallgatott. Mivel a Danny Boyle rendezte, világhírűvé vált Trainspotting adaptáció után Harvey Weinstein és az azóta a Disney alá tartozó Miramax szinte a megjelenés napján lecsapott a Mocsok megfilmesítési jogaira, úgy gondoltam, hogy az esélytelenek nyugalmával beszélhetek róla. De Welsh egyszer csak bedobta: épp a napokban jár le a jog, és ismét szabad lesz a könyv, neki pedig tulajdonképpen tetszik, amit mondok. Néhány hónappal későbbre adott egy időpontot, hogy pontosan fejtsem ki a koncepciómat.

– Mivel győzte meg?

– Utólag azt mondta nekem, hogy két meggyőző érvem volt. Az egyik, hogy a forgatókönyvben felerősítettem Welsh műveinek talán legerősebb vonását: a fekete komé­diát. Erre építettem fel a dramaturgiát, de mindemellett a cselekményt még szürreálisabb, teátrálisabb és fantasztikusabb közegbe emeltem. Mint megtudtam, több jelölt is volt, és mindenki más klasszikus, sötét, depresszív és karcos brit drámát tervezett. Nekem fontosabb volt, hogy merjek kockáztatni, és átlépjünk a trivialitáson. Nem akartam, hogy a kis költségvetésű brit filmekre jellemző kézikamerás nyomor rátelepedjen a vizuális élményre, azt szerettem volna, hogy a Mocsok egy igazi nagyszabású mozi legyen.

– A forgatókönyv írásakor Irvine ­Welsh beleszólt a munkába?

– Nem, teljes szabadságot adott. Korábban adaptálta egy saját regényét, és bevallása szerint annyira vállalhatatlan lett, hogy megfogadta: soha többé nem fog saját magából dolgozni. A kész könyvet nézte csak meg, közvetlenül a forgatás előtt.

– Az összes Welsh-mű, így a Mocsok is nagyrészt annak abszurd karikatúrája, hogy milyen megrázóan rossz és kegyetlen skótnak születni Edin­burgh-ban.

– Igen, de mint minden karikatúrának, ennek is van valós alapja. Jómagam is skót vagyok, de a feleségem angol, ám az alanyi büszkeséget ez sem tudja igazán tompítani. De azt sem, hogy egy igazi skót őszinte és egyenes, és nem viseli el, ha hülyének nézik. Fájdalmasan őszinte nép vagyunk, képesek az önkritikára, illetve, hogy magunkon röhögjünk. Ez különösen jövőre lesz érdekes, mivel akkor kell majd szavazni arról, hogy Skócia része marad­jon-e az Egyesült Királyságnak. Szerencsére engem ez nem terhel, mert az állandó lakhelyem már nem Skóciában van, így nem szavazhatok. De a Skóciában élő nem kevés magyar viszont igen.

– A Mocsok skizofrén és alkoholista, negyvenes éveiben járó korrupt zsaruját James McAvoy játssza, aki első pillantásra túl fiatal és túlságosan jóképű a szerephez, mégis zse­niális alakítást nyújtott végül.

– Pontosan ugyanezt gondolom! Amikor felvetődött a neve mint lehetséges főszereplő, kifejezetten nevetségesnek gondoltam, hogy ez a halképű fickó a Narnia krónikáiból vagy az ­X-Menből bejelentkezik a szerepre. Aztán Irvine Welsh-sel egyik reggel vele reggeliztünk, és két óra alatt meggyőzött minket, hogy pontosan tisztában van a karakterrel. Hason­lóan durva gyermekkorát is felhasználva, ott változott át egy pillantás alatt, az omlett fölött. Még aznap felajánlottuk neki a szerepet. Tudja, az igazán jó színészek csodákra képesek. A fizikai szépséget pedig önpusztító módon igyekezett kompenzálni, például éjjelente vedelte a whiskyt, hogy másnap a fogatáson kifejezetten rosszul nézzen ki, és valóban kutyául érezze magát.

– Mit gondol, ki kockáztatott nagyobbat ezzel a szereppel, James McAvoy mint színész vagy Jon S. Baird mint író-rendező-producer?

– Szerintem egyértelmű, hogy ­James, pedig ő végig engem féltett. Én nem vagyok sztár, aki eltűnhet a süllyesztőben egy rossz szerep miatt, mert úgysem ismer senki. Legfeljebb nem rendezek többet. Jamesnek viszont van egy arculata, amelyen rengeteg szakember dolgozik: eszerint ő a helyes skót színészmogul, aki az ilyen kockázatos és ellentmondásos szerepeket eddig messze elkerülte. De úgy vélem, hogy ez a rizikó még inkább hajtotta őt, és élete legjobb alakítását nyúj­totta.

– Mit gondol, eljuthat az Oscar-jelö­lésig?

– Ez attól függ, hogy az Egyesült Államokban hogyan fogadják majd a filmet. Ez számukra nem lesz egy kis falat. De örülnék James sikerének, mindketten úgy gondoljuk, hogy élete legjobbját nyújtotta.

– A Mocsok könyv első kiadásán egy disznófej volt. Miért nem ezt használták a film népszerűsítéséhez?

– Mert túlságosan erős lett volna. Mint könyvborító roppant szuggesztív volt, de a filmnél figyelembe kellett vennünk, hogy az Egyesült Királyságban ez egy multiplex mű, nem egy művészvetítőkbe száműzött rétegdarab. Épp ezért finomítottunk egy kicsit a poszteren. Van ott disznó, de James lovagol rajta rendőr­egyenruhában.

– Van egy mondás mozis körökben: az első filmnél csak a második a ne­hezebb...

– ...és csak remélni lehet, hogy a harmadik könnyebb lesz. Érdekes, az első filmnél szinte kötelező elbukni. Mindenki megértően veregette a vállamat, hogy ez az a fickó, aki azt a buktát forgatta a futballhuligánokról. Ezek után szinte biztatnak, hogy a második sem lesz jobb, és akkor utána már egyenes az út a korengedményes nyugdíj felé. De most, hogy a Mocsok kritikai siker lett Angliában, bajban vagyok. Megjelentek körülöttem a féltékeny arcok.