- Egy 22 éves fiatalembert miért éppen a Magyarországról való elvándorlás ihleti filmkészítésre?

- Korosztályos problémának érzem. Hódmezővásárhelyen nőttem fel, és iskolatársaim közül többen már érettségi előtt döntöttek arról, hogy inkább külföldön folytatják. Főleg Angliában, Németországban. Na meg, újságot is szoktam olvasni. Nincs mese, ez van. Remélem, hogy minél hamarabb visszatérnek, és hozzák magukkal azt a tudást, amit megszereztek.

- Az El esetében mennyire fontos, hogy főleg vidéken játszódik?

- Nyilván fontos, mivel Hódmezővásárhelyen forgattuk. Ennek gyártási szempontjai is voltak, mert így a stáb laktatását a családi házunkban oldottuk meg. Nagyon hálás vagyok a szüleimnek, rengeteget segítettek a forgatásban. Amikor eldöntöttem, hogy az elvándorlásról fog szólni a diplomafilmem, egy képet prezentáltam Salamon András témavezetőmnek. Az egész filmet fotografikus alapokra helyeztük, Kovács Ákos operatőrrel a kiválasztott képek hangulatiságát igyekeztünk átültetni. Dramaturgiailag az volt a fontos, hogy az elvándorlás mértékét fogalmazzuk meg, illetve azt a tényt, hogy egyre fiatalabb embereket érint. A jelenleg Magyarországon érettségi előtt álló korosztályok életében súlyosan jelen van ez a kérdés. Már tudatos készülődés közben úgy vesznek idegen nyelvű órákat, hogy majd melyik országban-városban lehet jobban elhelyezkedni.

- Miből vonja le a következtetést, hogy az elvándorlás csak időszakos, és majd jön a visszatérés?

- Ezt csak remélhetem. A baráti társaságomból tudok kiindulni, többen, akik kint vannak, össze tudják szedni a megélhetésükhöz szükséges pénzt, de küzdenek, és nem igazán boldogok. Mindenesetre mindenki a saját életéért felelős.

- Az El egyik jelenetében, amikor egy kisfiú éppen távozik, egy idős hölgy mosolyogva int neki búcsút. Hurráoptimizmus?

- Nincs szó hurráoptimizmusról, csupán a búcsú pillanatát akartam ábrázolni. Ha jól megfigyeli, a nagymama arca teljesen életlen. A búcsú pillanata számomra inkább fájdalmas, mintsem jóváhagyó. Konkrétan egy gyerekkori emlékképem alapján komponáltuk meg a jelenetet, kitörölhetetlen emlék, amikor az autóval eltávolodva a hátsó ablakon visszanézve a Tiszacsegén lakó nagymamámnak integetek. Ennek az elválásnak egyértelműen „majd újra látjuk egymást” üzenete van. Ennyi az optimizmus, nem több. A filmben teljes mértékben a gyerekszereplőkre koncentrálunk, idősebb karakterek tulajdonképpen nincsenek jelen.

- A kisfilmjének a képi világa abszolút a régi nagy magyar művészfilmes világot idézi meg. Érdekes fordulat ez a forgatókönyvek és a zsánerfilmek divatkorszakában.

- Nincsen e mögött tudatos agenda. Volt egy témánk, egy koncepciónk, és ahhoz próbáltuk megtalálni a saját közeget. Lehet, hogy egy kicsit nagyképűen hangzik, de egy saját stílust kerestünk, és nem foglalkoztunk azzal, hogy most mi a menő.

- De azt azért, ugye, elmondhatjuk, hogy közelebb áll önhöz Tarr Béla, mint mondjuk Orosz Dénes művészete?

- Hogyne, a Torinói ló óriási hatással volt rám. De nemcsak Tarr, hanem Jeles András művészete is meghatározó a számomra. Ugyanakkor Fliegauf Bence stílusa, a történetmesélés narratívája is lenyűgöz. Nem véletlen, a szakdolgozatomat a „Vancsó-mozgásélményből” írtam, azaz a fotográfia, a festészet és a film kapcsolatáról Vancsó Zoltán fotográfiáin keresztül. Egyértelműen hatott rám ezeknek a képeknek a szikár és puritán fogalmazásmódja. De nagyon fontos Federico Fellini hatása is, a Nyolc és fél az egyik kedvencem tőle.

- Ha valaki filmrendező akar lenni, miért nem a Színház- és Filmművészeti Egyetemen próbálkozik?

- Roppant egyszerű: 2010-ben nem indult rendező osztály, és abban biztos voltam, hogy nem akarok kihagyni egy évet. Ugyanakkor felvettek a BKF-re, és még az első évben ott is azt éreztem, hogy nem vagyok eléggé olvasott, csak egyfajta vidéki srác, aki felkerül a nagyvárosba és megszédül az impulzusoktól. Az itt eltöltött három év szuperintenzív volt, gyakorlati alapokon.

- Ha már ennyire izgatja az elvándorlás, és a Berlinalén mutatkozhat be vele, adódik a kérdés, hogy a következőt vajon melyik országban fogja leforgatni?

- Ezen én is nagyon gondolkodom. De közben azt is tudom, hogy Magyarországon él a családom, az összes ismerősöm, a személyes témám pedig az Alföld, ebből tudok meríteni. Ugyanakkor azt is tudomásul kell venni, hogy valamiből meg kellene élnem, szeretnék saját lábra állni. Nyáron voltam Dél-Koreában egy nemzetközi filmes táborban, elképesztő könnyűnek tűnt ott filmet készíteni. Ehhez képest az El esetében küzdenem kellett, szívességeket kérni, melyeket nagyon remélem, hogy minél előbb viszonozni tudok.

- A szereplőket hogy sikerült megtalálni?

- Internetes castinggal. Felmentünk a volt általános iskolám honlapjára, ahol már nemcsak a tablóképek vannak feltöltve, hanem minden egyes diákról egy portré. Igazából csak annyit kellett tennünk, hogy kiválasszunk néhány érdekesnek tűnő karaktert, újra lefotóztuk őket, mivel sok kép már több mint egyéves volt. Aztán később szerveztünk egy rendkívüli szülői értekezletet Gál Györgyi, a volt média tanárom segítségével, és voltunk olyan szerencsések, hogy az összes szülő beleegyezett a szereplésbe. Sokan óva intettek: ne próbálj gyerekekkel forgatni, de nem szembesültünk semmi olyan problémával, amit egy-egy csokiszünet meg ne oldott volna.

Ifjúsági szekció

Ferge Roland 2013-ban a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola (BKF) Művészeti Karának mozgóképkultúra és médiaismeret szakán az első végzős évfolyamban diplomázott El című tízperces rendezésével. A mű a Berlinale Generation elnevezésű programjában lesz látható, mely ifjúsági és gyerekfilmekből mutat be válogatást. A csaknem 50 meghívott filmalkotás a Kristály Medve-díjakért és a Generation zsűri díjaiért is versenyez.