Jasszfiúk nyomában a Csikágó peremén
Egy bizonyos Ocker Márkus virágkertész rózsaültetvénye illatozott itt, a mai Thököly út és a Verseny utca között – idézte föl tizenöt évvel ezelőtt Erki Edit lapunk Budapest rovatában a legendás újságíró, Pásztor Mihály által föltárt történetet –, míg rá nem jött, mennyivel többet érne ez a föld, ha házakat építenének rá. Eladta hát a telket egy amerikás magyarnak, aki társaságot toborzott, és hitelből húzta fel a száz lakóépületet. S bár a firmát hamarosan romba döntötte a nagy hitelválság, az utca pedig tokkal-vonóval a bécsi Központi Földhitelbank nevére került, a fejlődést már nem lehetett megállítani.
Amikor az építkezés elkezdődött, még alig hatolt el ide az épp csak kialakuló Nagykörút távoli sürgés-forgása. Tíz évre rá a Százház utca tőszomszédságában már ott tornyosult az új Keleti pályaudvar, az ellenkező oldalon pedig tégla, fa és habarcs uralt mindent. Gőzerővel épült a maga szabályosan meghúzott utcáival és három-négyemeletes bérházaival a pesti Csikágó. Nem véletlen, hogy a Százház a tisztes kispolgárság és a gyárakban robotoló munkásság olcsó lakhelyéből hamarosan a bűn gyanús fészkévé züllött. 1913-ban már így írt Kovács Lydia erről a helyről: „A keleti pályaudvar mellett, a Thököly és az Aréna út modern palotái mögött rejtőzik a régi apacsfészek, Budapest székesfővárosnak legtipikusabb nyomortanyája. Ez a hírhedt Százház (…) számtalan apacsromantikát őriz odvas, kopott falai között”.
A „jasszfiúk és jasszlányok” vélhetően otthonosan érezték magukat ezen a félhomályos és átláthatatlan helyen, de a kényelmetlen és szűkös lakásokat kínáló, alacsony házak a tulajdonosoknak sem hozhattak elég jövedelmet: így már a két világháború között megindult a terület spontán felújítása. Bele-belebontottak az épületek sorába, az így nyert telkeken magasabb bérházak születettek. A folyamatot csak az államosítás szakította félbe. Akkortól nem hogy új házak építésére, de a meglévők felújítására, vagy legalább valamelyest kipofozására sem tellett az illetékes tanácsok költségvetéséből.
1970. január 25-én jelent meg a Népszabadságban Fekete Gábor A pesti Csikágó című cikke, amely – a szerző nem is titkolta – egy dühödt olvasó, bizonyos Köveskuti György sürgetésére született. A lokálpatrióta gazdag dokumentációval bizonyította a szerkesztőknek, mennyire leromlottak a Csikágó házai, és hányféle büdös és zajos üzem szennyezte a levegőt a városrészben. A leginfernálisabb viszonyokról, tolvajlásról és nyomorúságos lakáskörülményekről mindazonáltal a Százház utca környékén lehetett számot adni: e „viskókban arról mindenki meggyőződhet, hogy lakói nem küzdenek kenyérgondokkal, s – jelképesen szólva – vásárlásaikat a Baross tér fényes üzleteiben bonyolítják le. De lakni úgy laknak, mint ők vagy elődeik fél évszázaddal ezelőtt. Hogy hányan – nem tudni. Az ágyrajárók nyüzsgő sokaságából, örökösen váltakozó státusából ezt lehetetlen kideríteni”.
Ezekben az épületekben nem pusztán a vakolat pergett, de repedeztek a falak, életveszélyesen omladoztak a gangok, recsegtek-ropogtak a padlók és a födémek. Lényegében kapóra jött, hogy Szilveszter éjszakáján a szél és a hó súlya beomlasztotta a Százház utca 19. födémét, így újabb két, férgektől nyüzsgő házat lehetett végre kiüríteni. Az Ingatlankezelő Vállalat főmérnöke úgy számolta, a 45 egyforma épületből 13-at már korábban lebontottak, e kettővel pedig 30-ra apadt a számuk.
Három évvel később, az egyesített főváros centenáriumára jelent meg a Budapest Lexikon. Ebben már azt írták a Százház utcáról, hogy „elavult, kisigényű épületeinek bontása folyamatban van”. A bontás idővel befejeződött, pár évvel ezelőtt pedig az üres telkek beépítése is megindult. Ma tucatnyinál alig több ház sorakozik csak a rövidke utca mentén. A nevén kívül semmi sem őrzi a sajátos lakótelep emlékét.
