Most mi van? De tényleg, most mi van?! Ez most nem a celluloidra rögzített sztori? Valami kegyetlen banalitás, arról, hogy ki-mikor, hogy melyikünk fog a másikról…szavakat egymás után, amiknek semmi köze a valódi életünkhöz, vágyainkhoz, szeretteinkhez. Janó, figyelj egy kicsit, tudod várunk mint mindig, mint ezer éve, mint egy testvért, mint egy embert akit lehet szeretni. Akit csak szeretni lehet. Most hol vagy? Ugye csak késel, mint mindig és aztán végre beállítasz azzal a mosolyoddal amibe mindenki beleszeretett, belekapaszkodott, és kamaszos vigyorgással mesélsz… és beszélsz. Most kivel beszélhetek a minden-éjjel álmodott filmjeinkről, a keser-édes fájdalomról, hogy azokat nem lehet megcsinálni már, és csak rárakódik a szívünkre, befelé fojtogató kéregként a lemondás.

Janó ne csináld ezt, szükségünk van Rád, ha ezt az ember nem is mondta ki, valamilyen szerencsétlen szeméremből. Figyelj Janó kivel fogok hangosan márcos olasz slágereket énekelni, és kivel fogok pesti pizzákat a nápolyiakhoz hasonlítani. És kivel fogok csajokat stirölni, és röhögcsélni, mint két ráncos bőrű kamasz?

A szívedre nehezedő fájdalmakon is átragyogott a tekinteted melegsége… a zongorázásba felszabaduló érzelmek, a dobolásba püfölt szenvedély. És a megtalált szeretet, a tieid meghittségében megtalált otthon. Nem tudom merre vagy, milyen film pereg éppen benned-e ott, vagy rólad itt, de tudnod kell, hogy csoda-pasiként maradsz itt bennünk. Janó, aki méltó volt a szeretetre. Tudnod kell, ha Rád gondolunk mosolyogni fogunk. Örökké így maradsz velünk.

Andris

2015. június 11-én meghalt egy magyar filmművész. Vészi Jánosnak hívták.