A Tangerine-t akkor is biztos befutónak gondoltuk volna a kategóriák egyikében, ha nem pletykálják azt, hogy a filmet képviselő producer – és beugró színész – Shih-Ching Tsou itt-tartózkodását kicsit meghosszabbították. A két színes bőrű, transzvesztita prostituált karácsonyi ámokfutásának története talán már ebből a mondatból is érzékelhetően nem átlagos alkotás. Ehhez egyedi történetmesélési módszer – és tökéletes zeneválasztás – is párosult.

A legnagyobb várakozás azonban épp egy kényszerszerű megoldás miatt övezte: iPhone 5-tel vették fel a teljes filmet. A producer elárulta, hogy speciális lencsékkel és egy, külön a filmforgatásra alkalmas applikációval azért ellátták a készülékeket. A telefonos forgatás nem várt mellékhatása, hogy a zömében Los Angeles utcáin forgatott, a főszereplők valódi életéből merítő darab sokkal spontánabbra sikerült, mert a látványos stáb nem hívta fel magára a figyelmet, jobban belesimult a közegbe.

Mickey O’Hagan és Kitana Kiki Rodriguez a Tangerine-ben Magnolia Pictures

– Egyedül a hangosító srác buktatott le minket, aki majdnem két méter magas, ehhez jött a boom és a mikrofon – meséli Shih-Ching Tsou. Ő maga is több minőségben vett részt a forgatáson. A történet egyik fő helyszínén, a fánkosnál alakította az eladólányt szintén költségvetési megfontolásból. Az alkotás a CineFest nagydíja, a Zukor Adolf-díj mellett a közönségdíjat is elhozta.

Akaratlanul is eszünkbe juttatva ezzel Neil Young brit filmkritikusnak a filmkritika jövőjéről – már halott vagy még csak haldoklik? – szóló kerekasztal-beszélgetésen tett félig vicces kijelentését, hogy ha a közönség és a zsűri véleménye megegyezik, akkor ott a zsűrinek el kell gondolkoznia azon, mit csinált rosszul.

A közönséget felerészt a Budapestről érkezett szakma, felerészt a helyi nyugdíjasok/fiatalok alkotják. Ez az összetétel néha szituációs vígjátékot idézett. A rákos anyját ápoló fiúról szóló James White alatt a mögöttem ülő négy néni a magyar egészségüggyel végzett összehasonlító elemzést, mire a közelükben ülő fiú rezignáltan megjegyezte, hogy már várt valami hasonlót.

Madaras Péter a fesztivál programigazgatója szerint épp ez a kisvárosi jelleg és otthonosság a Cine-Fest egyik erénye. Itt nem szóródnak szét annyira az emberek, mint Budapesten. Valóban, a miskolci utcákon több ismerősbe botlott az ember, mint Pesten. A fesztivált tizenkét éve miskolci lokálpatrióták találták ki, így kézenfekvő volt számukra a helyszínválasztás. A látogatottság pedig őket igazolja.

Mivel minden vetítés ingyenes, csak tippelni tudják a nézőszámot. A nagyjátékfilmek többsége telt házzal ment, és érezhető, hogy kezdik kinőni a termeket. Az olyan népszerű filmeknél, mint az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni, a Mr. Holmes vagy a Goodnight mommy! gyakran még a karzat lezárt első soraiba is megpróbáltak beosonni az elszántabbak.

Arról is megkérdeztük Madaras Pétert, hogy a tavalyi három után a nagyjátékfilmek idei versenyprogramjában miért nincs hazai alkotó. – Van magyar vonatkozású film, a Miért én? – mondta –, de magyar film nincs az indulók között. Ragaszkodunk ahhoz, hogy csak hazai premiereket mutatunk be.Ebben az időszakban nem volt olyan, amit még ne mutattak volna be. Ezért a Saul fiát tűztük műsorra versenyen kívül.

A premierfilmek mellett a filmtörténet korábbi alkotásai is feltűntek a programban. – A CineClassics sorozat keretében az idén azt találtuk ki, hogy ráállunk egy adott műfajra, és ez sikernek bizonyult. A négy westernfilm – két amerikai, két makaróni – telt házakkal ment. Ennek kapcsán érkezett az életműdíjas Claudia Cardinale is, aki a Volt egyszer egy vadnyugat felújított verzióját együtt nézte a megnyitó vendégeivel.