Így indult Hol­lywoodban Mike Nichols. A Charlie Wilson háborújával zárt, a film sajnos nem lett nagy siker nálunk, pedig szórakoztató munka, és megint csak színészeti parádé, Julia Roberts és Tom Hanks. Ha egy-egy filmmel beljebb lépünk: Nichols utolsó előtti filmje a Closer volt, a második pedig voltaképpen élete főműve, a Diploma előtt. Benne egy akkor harmincéves, New York-i színpadokon sikeres kis emberrel, Dustin Hoffmannal.

Filmek, amelyeknél eszébe sem jut az embernek rákérdezni, ki is rendezte. Minden megy szépen, tempósan, pontosan, minden a helyén van. Mintha magától menne. Elfelejtettük, hogy a rendező szóban a rend a lényeg.
Nichols tempója volt egészen csodálatos. Ahogy a Diploma előtt utolsó jelenete eljön. Esküvői tömegbunyó, a lányt üti az anyja, a fiút gyomrozzák, amíg meg nem szerzi a feszületet, amellyel fejbe vághatja a hozzá közel állókat, aztán kirohannak, az ajtót a kereszttel elreteszelik, és futnak. Eddig bárki rendezhette volna. De ők fölülnek a buszra, és már csak ketten maradnak, mint valami esküvői képen, mosolyognak, elkomorodnak, nézik egymást vagy az őket nézőket, félnek, örülnek, pirulnak, elindulnak. Szól a Csend hangjai, és még utánuk nézhetünk, ahogy elmegy velük a busz.

A végén mind ugyanoda érkezünk.