Olyan igazi külvárosi környék, ahol a túlélő telephelyek és raktárbázisok jelentősen megpöttyözik a családi házas negyedet. Sem hasonulni, sem távolságot tartani nem kell tehát annyira - egy új irodaház szó szerint újságot hoz az utcába.

Irodaház. Ezúttal ezt a fogalmat is kissé karcsúsítva kell érteni, hiszen nincs itt semmi az elmúlt években megismert "ingatlanfejlesztésekből", ahol a hatékonyságot több fázisban és összeszorított foggal főleg a költségvetésre értik, ahol minden lehetséges zugot a kidekázott forint-négyzetméter arányoknak megfelelően értékesítenek. Itt viszont egy kis árnyékolástechnikai cég épített magának, és mivel a cégvezető maga is építész végzettségű, ez meglátszik a végeredményen.

De nemcsak ezért lehetne akár EU-s brosúrákban is mutogatni. A számunkra már unásig ismert és amúgy főleg a multilerakatok által előszeretettel használt bérirodaház modellje helyett ugyanis ez a büszke cégreprezentációé. Egy kis cég a saját igényességét a saját falain is meg akarja mutatni, és azt hirdeti: aki ide megérkezik, belépve is nagyjából hasonlóra számítson. Ráadásul az a bizonyos árnyékolástechnika egyáltalán nem költözik ki a homlokzatra, a házból nem lesz karácsonyfa, sőt elemei helyenként kifejezetten láthatatlanok maradnak. A saroktelken egy karakteres dobozt látunk, amely a nyitottságnak és főleg zártságnak minden oldalán más egyensúlyát mutatja. Talán a Duna felőli frontján a legtömbszerűbb, ahol csak egy bicikliúttal megfejelt töltés választja el a forgalmas autóúttól, az átlyuggatott falak mégis oldanak várszerűségén. (Az első emeleti fal túloldalán amúgy szintén félig nyitott-félig zárt a terasz, amelyet perspektivikusan szabálytalan alakja és a falnyílásokon beeső fények tesznek az épület leghangulatosabb részévé.) Továbbsorolva aztán ennek a kényes egyensúlynak az elemeit: ami a legtöbb irodaházon dagályos gránit, műmárvány és legtöbbször a praktikus szürke, az itt egy gondosan kiválasztott német kőburkolat, amely palásan zöld árnyalatával egészen más érzetekkel párosítja az architektúra minimalizmusát.

A finom kis meglepetések belül sem fogynak el: a lépcsőház például szinte lebeg, köszönhetően az egyenként a falba fogott finombeton fokoknak, miközben tömör fakorlát látszik egybefogni. (Bár a fordulókban áttört betoncsíkjait én már túlzásnak találtam - de a kötelező fanyalgásból ezúttal ennyi jutott.) A technika árnyékolásához természetesen az is hozzátartozik, hogy nincs szükségük légkondicionálásra, mivel saját, fúrt kútjukból nyert víz kering a födémekben.

Ez az épület a jelek szerint tehát igazi szerelemgyerek: tavaly fővárosi Építészeti és Építőipari Nívódíjat nyert egyszerre, és ezek után - pontosabban még előtte - nem véletlen, hogy végül tervezőcsapata, az Építész Kaláka (Kalo Emese, Pásztor József, Szabó Eszter) is beköltözött az első emeletre.