Mi ennél nagyvonalúbbak is lehetünk: még ebből a mindent összevéve meglehetősen bosszantó könyvből is kiderül, nem csak a többi munkájukból, hogy Békés Márton és Böcskei Balázs eleven szellemű és imponálóan olvasott emberek, akik méltán tartanak számot szaktudósi közösségüknél jóval szélesebb közönség érdeklődésére.

Első közös munkájuk, a Ki! címet viselő, mintegy 120 oldalra nyúló óriáskiáltvány, melynek el-eltűnő főszereplője Budapest, világos vonzalmakkal és ellenszenvekkel szembesíti olvasóját. Az infokommunikációs technológiák egyre újabb innovációi a nagy technika kritikus elődöket követő szerzők szerint lassan átveszik a hatalmat felettünk, míg a posztindusztriális metropolis nagyberuházásról nagyberuházásra haladva előretörő városképe ezzel párhuzamosan felszámolja a saját történettel és arculattal rendelkező helyeket és városrészeket.

A profin szolgáltató városi térből kilúgozza a zavaró múlt utolsó nyomait, áramvonalasít és sterilizál. A korszerűekből és menőkből, a Starbucks-liberálisok”-ból és a wifi-demokraták”-ból (Békésnek egy a könyvet mintegy előkészítő szövegéből valók a kifejezések) kialakuló „új osztály” pedig lassan kiszorítja a természet és a spontaneitás utóvédjei mellett a belvárosból azokat is, akiknek nem áll a rendelkezésükre megfelelő méretű fogyasztói kosár és elegendő szubkulturális kód (up to date tájékozottság és coolság) beugróként a Gozsdu-udvarba vagy a Mika Tivadarba. A fizetőképes kereslet kipucolja a belvárost.

A könyv kétségtelenül erősen sematizálva, mindenféle mérlegelést és egyrészt-másrésztet kerülve írja le mindezt, ezt azonban egy kiáltványnak nem lehet felróni. Az viszont már módfelett problémás, hogy nem válik világossá, honnan nézve, minek a nevében bírálják mindezt a szerzők. Nem bírják a bulinegyedet, a rozéfröccsöt és a kézműves sört, ezzel szemben szeretnének visszamenni pár évet az időben, mert akkor még huszonévesek voltak.

„(Ellen)forradalom” – olvassuk egy helyütt arról, mi lehetne a válaszunk minderre: választhatunk, melyik verziót kérjük. Vagyis a szerzőknek tulajdonképpen mindegy, forradalom vagy ellenforradalom söpri-e el a fennállót, amelynek megvetésében osztoznak. Felettébb nagyvonalú, gálánsan liberális megoldás, de ezt azért mégiscsak el kellett volna dönteni. Így ugyanis a „rendes” város iránti nosztalgiák, a tagoltságra, a világos és rögzített társadalmi hierarchiára irányuló vágyak szervetlenül keverednek a felszabadító-emancipatorikus gesztusokkal.

Ez magyarázza továbbá a „nagyszabású”, „igazi” történelmet – a borzalmas XX. századot – heroizáló, romantizáló hangfekvést, a fizikai munka kézzelfoghatóságának dicsőítését és a külváros-romantikát is. Az aforisztikus frappánsság iránti leküzdhetetlen vonzalom tehet róla, hogy néha mintha Paulo Coelho baljós árnya tornyosulna e többre hivatott munka fölé. De ez a kisebbik baj.

A nagyobbik az, hogy az elidegenedett munka dicsérete és a proletárromantika, a sóhaj ama daliás idők után, amikor még voltak formák és stílusok, nehezen egyeztethető össze annak számonkérésével, hogy a bourgeoisie bohéme, a budapesti balos értelmiségi-aktivista közeg életforma-liberalizmusa miért oly belterjes és kirekesztő a perifériára szorultakkal, a nem comme il faut „életmódokkal” szemben. A hipszter, a kultúrsznob, az életforma-liberális lesznek a szerzők fő mitikus ellenfelei.

A konzervatív Békés és a baloldali Böcskei láthatóan nem törekedtek arra, hogy legalább átmenetileg közös álláspontot alakítsanak ki, és ez talán nem is volna lehetséges. Így viszont nem maradt más közös platformjuk a könyvíráshoz, mint a „Starbucks-liberálisokkal”, a szelfizés kultúrájával, valamint a Facebookkal és az Instagrammal szembeni ellenszenv érzületi közössége és az olyan érvek, mint hogy meghalni nem a Facebookon kell, hanem az életben.

A dekadenciával szembehelyezkedő puritánaszketikus erőkultusz, a kissé habókos militarizmus és a kivert kutyák végítéletéről szóló, erősen infantilis erőszak-fantáziák rendre rém rossz mondatokat eredményeznek. Ha komolyan lehetne őket venni, elég ellenszenvesek volnának, de így is próbára teszik az olvasói türelmet.

A Ki! ugyanakkor – ha mindezen hajlandóak vagyunk túltenni magunkat – számos érzékeny megfigyeléssel, visszafogottan lírai leírással, a város és lakói iránti elfogódott szeretet tanúságaival ajándékoz meg bennünket, félfejezetnyi-fejezetnyi szociográfiai gyöngyszemekkel. Ilyen legkivált a peremre szorítottak életének, vágyódásainak empatikus bemutatása, vagy azé a folyamaté, ahogy az elhagyatott gyárépületek csendesen visszaolvadnak a természetbe – ez a poszthumán természetleírás tényleg nehezen feledhető.

Békés Márton–Böcskei Balázs: Ki! L’Harmattan kiadó 128 oldal, 1990 Ft