Móra Ferenc azt mondta egyszer: ő bizony nem akar szobor lenni egy stelázsipolcon, azt meg pláne nem akarja, hogy a gyerekek „ríva fakadjanak” miatta az iskolában. Vagyis, hogy nem akarna klasszikus lenni.

Klasszikus lett, de nem a porlepte fajtából. A mai gyerekeknek sem jut eszükbe „ríva fakadni” miatta, mert frissek, élők a szövegei. Pedig már 80 éve, hogy meghalt, és a születését is lehet ünnepelni – annak éppen 135 éve.

Ünnepli is a szegedi Móra Ferenc Múzeum: interaktív kiállítással, amelyen a nagy író mesevilágában barangolhatnak a gyerekek és felnőttek. A felnőttek közül különösen azok, akik maguk is szeretnek játszani. Az a címe, hogy Kalandozások Panka és a Vadember útján – Móra mesebirodalma. A kiállítás március 8-án nyílt, és egész évben, minden áldott nap nyitva tart délelőtt 10 órától este 6-ig.

Rostás Mónika, a kiállítás koordinátora maga is egy elsős kisfiú édesanyja. Tudja, hogy a gyerekek már az óvodában megismerkednek számos Móra-szöveggel. Összeszámolta: húsznál több vers vagy prózai idézet szerepel tőle a fia első osztályos tankönyvében. Nem minden szó él, de a helyzetek, problémák nagyon is. Lehet ma akármilyen virtuális világ, az nem hagyja érintetlenül a gyermekek lelkét, hogy a kis bicebóca úgy tanult írni, hogy az édesanyja a bepárásodott ablakra rajzolta neki a betűket.

A Mesefa környékén mindig nagy a zaj Karnok Csaba

Van, ami semmit sem változott:Móra Ferenc a vasárnapi ebéd után imádott szappanbuborékot fújni a lányával, Pankával. (Ugye megvan? „Sétálni megy Panka a búzamezőbe, / Pillangós papucsba, hófehér kötőbe. / Dalolgatva ballag egyes-egymagába, / Virágtestvérkéi, vigyázzatok rája!”) Szelíd, jó lánya volt, és ördögbőr, rosszcsont unokája: Ferenc, a Vadember. Az ő lánya Vészits Andrea dramaturg, aki egy családi ereklyét – Móra fényképét az unokájával – ajándékozott a múzeumnak. Különlegessége, hogy a fotó alatt szerepel egy vers, az író szemre gyönyörű, mégis nehezen olvasható kézírásával.

A kiállítás mottója: „Szeretném megmutatni az embereknek, hogy tudok én olyan szappanbuborékot is fújni, amelyik megmarad.” A pénteki megnyitón – amelyen a múzeum dolgozóinak gyerekei is jelen voltak – az előtérben mindenki kapott egy szappanbuborék-matricát, amelyet a fogadófalra ragaszthattak fel.

Maga a kiállítás három részből áll. Követi az író életének nagyobb szakaszait, de nem tényeket, hanem az adott időszakra vonatkozó szövegeket lehet olvasni. Igazából olvasni sem muszáj, óvodásoknak is ajánlják a kiállítást. Nézni, rácsodálkozni kell – és játszani.

Minden elkülönített teremrészben Móra mesebirodalmának zugai láthatók. És mindenütt lehet játszani. Vagy kipróbálni, milyen volt régen. A kis bicebóca világa egy iskolai enteriőr: régi padokba lehet ülni, palatáblára krétával rajzolni, piros vignettás, tintakék füzetbe írni. Az éhező kis bicebócának vitt ajándékok szétszedhetők: kérdések és válaszok rejtőznek bennük rég elavult szavak értelméről. Megtudható, mi a lénia, mi a kakastejes kenyér és milyen a kökény, amit a kis bicebóca hozott uzsonnára, mert olyan szegények voltak, hogy másra nem telt.

A kiállítás létrehozói hangsúlyozzák, hogy a tekintélyes, ősz felnőttek is emberből vannak. Móra például utálta a paradicsomlevest, ennek számos szövegben adott hangot. Egy másik sarokban asztal áll, az asztalon egy tálban paradicsomleves. De nem leves az mégsem, hanem betűk sokasága, amelyből kirakhatók az író mondatai arról, hogy szerinte a paradicsomleves vétek az emberiség ellen.

Egy másik térben Papírország Mesefája áll, odvaiban tömérdek játék. A nagy hatalmú sündisznócskával lehet lépegetni a társasjáték tábláján, madárkákkal malmozni, a gavallér zsiráf nyakkendői között válogatni. Lehet olvasni, projektorral vetíteni, a mesekönyveket a múzeumi boltban megvásárolni.

Amikor megmutatták nekem a kiállítást, nagy csoport gyerek játszott –minden szögletben csiviteltek. Gondoltam, elviszem én is az unokámat, ő biztosan alkalmas alattvalónak a mesebirodalomba, de vajon eléggé játékos felnőtt vagyok-e én, hogy minden részletét ki tudja élvezni?

A múzeum vezetői nagyon örültek Vészits Andrea ajándékának. A kedvemért csak kisilabizálták, mit kalligrafált a fotó alá a Vadember unokáját a karján tartó Móra nagypapa. Íme: „A papának könnyű már nevetősnek lenni, / Hiszen neki tejbegrízt sohase kell enni. / S ameddig kis madarát szívére szorítja, / A fekete szemfödő meg nem szomorítja.”