– A filmszemlén sokan mondták, hogy a Csicska kiemelkedik a mezőnyből, szinte megalázta a többi profi filmest.

– Nekem ilyen sose jutott eszembe. Igaz, most nem néztem filmeket, mert túl ideges voltam hozzá. Nem láttam a vetélytársakat, de biztos volt köztük jó. A kritikák kiemeltek két másik művet is, ez így már messze van a megalázástól. Másrészt a ki a profi, ki az amatőr kérdéssel sosem foglalkozom: nem biztos, hogy a profizmus a művészeti tevékenységet teljesen le tudja írni. De továbbmegyek, akkor most ki a filmrendező? Erre nagyon szemérmesen Jancsó Miklóst szoktam idézni: aki épp készít egy filmet, az a rendező. Ez független a minőségtől. Bárkiből lehet filmes.

– Azért a tipikus magyar filmeshez képest ön egészen más, hogy azt ne mondjam, pozitívabb hozzáállású figura.

– Az én korosztályom aktív alkotóin sem érzem a letargiát. Fliegauf Benedek, Mundruczó Kornél, Hajdu Szabolcs, Kocsis Ági vagy Pálfi György körül nem tapasztalom a korábbi generációkat jellemző „kiábrándultságot”.

– Első egész estés filmje után miért pont egy röviddel lépett tovább?

– A Pánik óta eltelt három év, ez idő alatt írtam több forgatókönyvet. Három maradt állva, kettővel bármikor el tudnánk indulni. Amikor – nagyjából egy évvel ezelőtt – rájöttem, hogy nem fogok tudni nagyjátékfilmet forgatni, mert a költségvetést nem lehet összeszedni, akkor került előtérbe a kisfilmes terveim közül a Csicska. Nagyon jó lecke volt, tulajdonképpen most tanultam meg a műfajt.

– Jó kisfilmet forgatni sokkal nehezebb feladat, mint egy nagyot, nem?

– De. Vannak persze olyanok, melyek egyetlen gegre épülnek. Az igazán nagy kihívás azonban az, amelyben már van történet, emberi viszonyrendszerek is felsejlenek. Én az utóbbiban gondolkoztam, rengeteget forgattunk. Mindazt, amit leírtam, húsz perc helyett akár 45 percesre is tudtam volna vágni. Ez hiba. Rájöttem: a kisfilmhez elég egy vers, a nagyfilmhez meg egy novella. Egy ezeroldalas regényt nem is érdemes megfilmesíteni, mert képtelenség. Nincs mese, muszáj filmet készíteni, csak így lehet ezt a szakmát megtanulni. Én pedig még tanuló vagyok.

– Elfogadja azt a véleményt, hogy a Csicska sokkal jobb film, mint a ­Pánik?

– Hogyne. Sok oka van ennek, számított például, hogy három évig írtam – a Csicska pedig végül is egészen ­klasszikus mozifilm formátumú. Sokat jártam a vidéket, valamint visszaszivárogtak azok a filmek, melyeket nagyon szeretek. Ilyen a Ház a sziklák alatt, a Szegénylegények vagy Sára Sándor több műve. A Pánik hibáiból tanultam, az sokkal szétesőbb volt, de az őrületében volt koherens. Ezt az is bizonyítja, hogy a film a mai napig nem döglött meg, több tévé is leadta, az internetes forgalmazás is siker volt. Úgy érzem, a Pánik elcsípte a korhangulatot, a városi modern ember életét, és megmutathattam általa a bennem rejlő gátlástalanságot. Meg mertem csinálni mindent, ami eszembe jutott. Ez egy első filmnél nem gond, sőt nagy bajban lennék, ha remekmű lenne és fojtogatna.

– A Csicskában látható tehetség, a filmszemlés fődíj, a cannes-i jelenlét azért már elég nagy „bajba” keveri.

– Igen, most már elvárásokkal szembesülök, ez elől már nem lehet menekülni. Nem mondom, hogy a szemlés díj vágyképként nem jelent meg bennem, de amint megkaptam, egy új típusú szorongás lépett a korábbi helyére. Most már nem csinálhatok ­rosszabb filmet.

– A Csicska Európában meglehetősen egzotikus. Ezt imádják majd a fesztiválok, már a politikai töltet miatt is.

– Ha egy film érzékeny témához nyúl, ha drámaisága vagy szélsőségessége miatt negatívan mutat be egy társadalmi jelenséget, óhatatlanul politikává válik. Ugyanakkor a Csicskában egy évezredek óta tetten érhető emberi viszony és viselkedési forma került a középpontba. Rabszolgafilmek mindig is voltak és lesznek – a rabszolgatartók pedig egyszerre bűnösök, de egyben követnek egy tradíciót, ezért a tettes szemszögéből, az áldozatot tárgyként kezelve bontottam ki a témát. A kiindulópontom a drámai szituáció volt, és nem a politika, az utóbbi nem izgat annyira. Nem gondolom, hogy a Csicska túlzott hang­súllyal képviselné a kelet-európaiságot, humanista műről van szó. De jogos a kérdés. Én is egy újságcikk alapján indultam el, a téma extremitása, a belekódolt tragédia fogott meg.

– A magyar filmnek véget ért egy nagy korszaka. Milyen lesz az új éra?

– Nagyon nehéz lesz. Lesznek, akik majd kapnak pénzt, de azt, hogy kik, azt még senki sem tudja. Remélem, hogy nem lesznek majd aránytalanságok. Alapvetően meg kell szavaznunk a bizalmat az új rendszer kialakítóinak. Mást úgysem tehetünk.

Till Attila