Imigyen szól a Zukerman
Pedig nem így kezdődött a koncert. Persze hogy nem, hiszen az első szám a Coriolanus-nyitány volt, számomra különösen kedves darab, mert ez segített valaha megérteni Furtwängler nagyszerűségét, azt az elsöprő hitet zenében, Beethovenben, a zenében kifejezett dráma emberjobbító hatásában. Talán különös, de ha nincs mögötte ez az interpretációs erő, akkor is érdekes marad a darab, mert hirtelen bele lehet látni Beethoven küzdelmeibe: milyen az, amikor nem jön az, ami jönni szokott, amikor nem tudja magát kiteljesíteni a forma, elakad a zenei fejlődés, szétzilálódnak az arcvonalak, és csak a vicsorgó szerzőt látni, aki azért is keresztülverekedi magát az anyagon, és tényleg az út lesz a cél, a küzdés maga.
Aztán Zukerman, aki nem hatódott meg annyira az előzményektől, de azért rokonszenvesen nem csinált nagy ügyet önmagából, bejött őszen, selyeminges kis pocakkal, hadd szóljon. Kicsit belejátszogatott már a bevezetésbe is, az ujjait melengette vagy a hangszert, az egész igazán rokonszenves volt, még akkor is, ha így némileg elrontotta a poént, legalábbis vizuális értelemben: a nagy zenekari rávezetés nem a szólista magányát mutatta meg, a sok hangszerre nem volt fájó, tiszta és fölemelő válasz az egyetlen hangszer.
Igaz, az az egyetlen hang nem is volt annyira szép, valami nyúlós, ragacsos, természetellenesen édes ízzel szólalt meg a hegedű, érezni lehetett, hogy mellé megyünk a műnek, csak még az nem volt világos, hogy hová mellé és mennyire mellé. Új értelmet találni a régi helyett, vagy csak azt mutatni meg, mennyire unalmas is tud lenni az a darab, amelyet évtizedeken át tartottak vagy tartanak a legnagyobb hegedűversenynek.
Kicsit billegett még az előadás, főleg az első tétel alatt, voltak szép pillanatok, és a hányavetin és gyorsan odaszórt kadencia után igazán lenyűgöző volt a nagy halkság, ahogy visszatalált a zene önmagához, amilyen érzékenységgel követte a Fesztiválzenekar a szólistát. Aztán megette a fene az egészet, meghalt minden, csak a hangok jöttek egymás után, meg a vágy erősödött, hogy legyen már ennek vége, ne raboljuk egymás idejét.
Ilyen fokú nyomasztás után nehéz volt a Rózsalovag keringőire átállni, annyira nehéz, hogy nekem nem is sikerült. Az rendben van, hogy nem tudni, mi az élet értelme, de az már sehogysem, amikor nem tudom, mi a kulturális élet lényege, szól valami virtuóz módon hangszerelt keringő, olyan, mintha csak ennyi lenne, szimfonikus tánc, közben mégsem az, ravasz nosztalgia, előrefordított fejjel néz a múltba.
Átvezetés csak, nem érezni a fontosságát vagy a szükségességét, viszont megszólal az orgona, a rezek, napfelkelte, a Zarathusztra. Hogy nagyon fogják akarni, azt lehetett sejteni vagy inkább remélni, igazi harang volt a pódiumon, szólt is, a nagy, öblös fémcsendüléssel.
Akarták, de tudták is, az a ritka élmény, amikor a hallgatóra rászakad a mű, nem érezni az időt közben, most kezdték, és máris vége, lehetetlennek tűnik, hogy ennyire gyorsan történik minden.
Közben meg mégsem tagolatlan az élmény szintjén sem, Fischer Iván vezénylése a nézőnek is segít tájékozódni, láttatja a szólamokat, kínálja a zenét, mégsem szabdalja föl. Alig van vége, jó lenne elölről kezdeni, az élettől a pofonok, a kultúrától a nagy fejbe verés, így szép a világ.
