Mit tudunk a nyelvről, amelyet használunk? Nehéz kiigazodni az áltudományos híresztelések között, amelyek a magyar nyelvet hol a sumérral hozzák kapcsolatba, hol pedig ősi voltát hangsúlyozva büszkélkednek az állandóságával, avagy természetfölötti erőkkel ruházzák fel, és azt állítják, hogy a nemzeti karakter formálásának egyetlen letéteményese. Most azonban itt az esély, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba, hiszen  az Országgyűlés 2011. szeptember 26-án egyhangúlag, 339 igen szavazattal, ellenszavazat és tartózkodás nélkül november 13-át a magyar nyelv napjává nyilvánította.

Kérdés, hogy mit jelent mindez, hiszen a rejtvényfejtőknek is van világnapja (február 3.), sőt, még a tojásnak is (október második péntekje). De milyen gyakorlati következménye lehet annak, hogy az Országgyűlés felkéri a polgárokat, november 13-át „közösen, méltó keretek között” ünnepeljék meg? Egyáltalán: mit ünnepeljenek?
Bizonyára a legtöbbünk számára ismerősen hangzik a “Látjátok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk: biza por és hamu vagyunk.” sor, hiszen a Halotti beszéd és könyörgés a legkorábbi magyar nyelvű szövegemlékünk (keletkezése 1195 tájékára tehető), amivel tanulmányai során legalább egyszer mindenki találkozik.

Vajon ugyanennyire könnyű volna a felismerés, ha inkább úgy írnám, hogy “Latiatuc feleym zumtuchel mic vogmuc. yſa pur eſ chomuv uogmuc.”? Mert bizony az eredeti szöveg így szól. Fizetek egy kört bárkinek, aki különösebb nyelvészeti képzés nélkül elsőre felismeri a chomuv szóban a hamut.

És vajon hányan vannak, akik tudják, hogy míg ma összesen három igeidővel rendelkezik a magyar nyelv, volt idő, amikor az egyszerű múlt mellett létezett még elbeszélő múlt idő, folyamatos múlt idő, illetve régmúlt idő is? Használt vala sok múlt időt a Kárpát-medence lakossága az ősmagyar kor idején. (A –t + vala szerkezet a régmúlt időt jelöli, a múltban lezajlott cselekvések közül a legkorábban történtre utal.)

Nem csak a grammatika területén változott sokat a magyar nyelv, a szókincsünk is számos átalakuláson ment keresztül. Kedvenc példám, hogy a csillag régi magyar elnevezése a húgy volt, amelyet csak a XVI. században váltott fel a csillag név. A többszáz éves szövegekben Istent mint a “húgyok teremtőjét” szólítják meg könyörögve.

Ennek a magyarázata egész egyszerűen a véletlen egyalakúság. Hajdan két ősi húgy szavunk is volt, az egyik azt jelentette, mint manapság, a másik pedig “csillag” volt. Egy idő után az embereket zavarni kezdte, hogy a csillagokról beszélve kellemetlen zönge társul az előadásokhoz, s mivel volt a jelenségre másik szó is, a húgy szépen kiveszett a köznyelvből.

Ebből a néhány példából is jól látszik, hogy a magyar nyelv története bővelkedik az érdekfeszítő fordulatokban, hosszú út vezetett az sms- és chat-nyelvezet, az úgynevezett írott beszéltnyelviség kialakulásához. Van tehát miről beszélni a magyar nyelv napján, és még inkább lenne mit tanítani az iskolákban, legyen szó bármilyen típusú oktatási intézményről.

És itt jön a képbe például az a tény, hogy 2011 szeptemberében megszűnt a magyar nyelv és irodalom tantárgy oktatása a szakiskolákban. A Nemzeti Erőforrás Minisztérium statisztikai gyorstájékoztatója szerint a 2010/2011-es tanév során a tanulók 24,1%-a járt ilyen oktatási intézménybe. Ők tehát a jövőben szinte semennyi esélyt nem kapnak rá, hogy megismerkedjenek a magyar nyelv hétköznapi használaton túlmutató rétegeivel, a féltve őrzött hagyományokkal és értékekkel. November 13. ide vagy oda.

Árvácskacsillag haladóknak