A több mint tíz kölcsönző intézmény – köztük a párizsi Musée d’Orsay és a Pompidou Központ, a New York-i MOMA és a George Eastman House, a bécsi Albertina vagy a kölni Ludwig Múzeum és természetesen a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum – közreműködésével létrejövő kiállítás nemzetközi szinten ad átfogó képet a korszak fotográfiai változásáról. Az osztrák, német, francia, angol és amerikai fotográfusok – többek között Alfred Stieglitz, Edward Steichen, Man Ray – mellett a korszak valamennyi kiemelkedő magyar fényképészének – André Kertész, Moholy-Nagy László, Pécsi József és Balogh Rudolf – műve is szerepel a több mint 200 művet bemutató tárlaton.

A piktorializmus a fotográfiában az 1890-es években bontakozott ki Angliában, Ausztriában, Franciaországban és Németországban szinte egy időben. Megjelenését társadalmi körülmények is segítették, hiszen ekkortájt jelentek meg azok a fényképészeti eljárások és technikai eszközök, melyek már lehetővé tették, hogy ne csak a szakfényképészek szűk köre legyen képes technikailag tökéletes fényképet létrehozni, hanem a műkedvelők egyre sokasodó rétege is biztos kézben tarthassa a fotográfiai eljárások gyakorlatát. Ezzel párhuzamosan a fotóművészet új irányának felbukkanásával újjáéledt a vita is arról, hogy művészet-e a fotográfia? A festői látásmódhoz való közeledés jegyében a fényképkészítők inkább a hagyományos festészeti eljárásokhoz közelítő látásmódot követtek, elrugaszkodtak a valóság pontos leképezésétől, lágy rajzolatú objektíveket használtak, és nagy kézügyességet és egyéni látásmódot kívánó, úgynevezett nemeseljárásokkal hozták létre alkotásaikat, melyeknek közös jellemzője, hogy a képalkotó ezüstöt mindig valamilyen más hordozóra cserélték, ezzel is erősítve a festői hatást.

A fotóművészek ebben az időszakban inkább hasonulni szerettek volna festészethez, hogy bebocsátást nyerjenek a művészetek panteonjába. Az addig használt és a szakfényképészek által célként megfogalmazott éles, kemény objektív rajzolatról Peter Henry Emerson, a piktorialista fotográfia egyik úttörője így nyilatkozott: „A fényképezés titkaiba bevezetett kezdő lépten-nyomon megbizonyosodhat afelől, hogy a valóság valamennyi részlete metsző élességgel visszaadható. Ez a metsző élesség művészi szempontból végzetes hátránya a fényképezésnek.” A piktorialista stílusú fotográfia megjelenése tehát egyben tiltakozás volt a fotográfiai értelemben vett valósághűséggel szemben is.

A festői fényképezés alkotóinak művészeti példaképei az impresszionisták voltak. A piktorialista stílus születésének „hadüzenet jellegű” alkotása George Davison A hagymaföld című képe 1890-ben, mely, megdöbbenést kiváltva, hasonló fogadtatásban részesült, mint húsz évvel korábban Cézanne, Monet, Pisarro, Renoir és Sisley festményei. A piktorialista fényképezés művelői már önkifejezési eszközként használták a fotográfiát, melyeknek nem kellett megfelelniük a kor társadalmi elvárásainak. Az ábrázolt témák is azt mutatják, hogy a festészeti hagyományokhoz kötődtek elsősorban, így az akt, a csendélet, a portré, a tájkép és a városkép műfajában hozták létre műveiket.

1891-ben, Bécsben rendezték az első piktorialista fotókiállítást, elsősorban a bécsi Camera Club három tagjának (Heinrich Kühn, Hans Watzek, Hugo Henneberg) szakmai irányítása alatt. A rákövetkező évben Londonban megalakult a The Linked Ring Brotherhood csoport, akik kiléptek az angol Photographic Societyből; Franciaországban Constant Puyo és Robert Demachy járt élen az új stílus megteremtésében, Németországban pedig Alfred Lichtwark, a hamburgi Kunsthalle igazgatója karolta fel az új művészeti kezdeményezést.

A piktorialista fotográfia legnagyobb érdeme, hogy a fényképezést művészeti rangra emelte, és ezt elfogadtatta a kor közvéleményével és művészettörténészeivel egyaránt. Erőteljes hatása az első világháborúig tartott, de még az 1930-as években is éreztette hatását.

Ami az érdeme, az a hátránya is volt ugyanakkor a piktorialista fotográfiai stílusnak, azaz a festészethez való túlzott közeledés. A fényképek, elsősorban a nemeseljárások használata miatt, már szinte megtévesztő módon hasonlítottak a festményekhez, így a fotóművészetben még nem érkezhetett meg a műfaj esztétikai értelemben vett „magára találásának” kora. Ezzel párhuzamosan a festői hatású fényképek témaválasztásánál nem használták ki a fénykép dokumentum jellegének lehetőségét, így hiányoztak a társadalmi valóságot bemutató alkotások, a mindennapi életet és a munkát rögzítő felvételek, illetve azok a képek, melyeket csak és kizárólag a fotográfia eszközeivel lehet megalkotni.

Ezekre a „hiányosságokra” több válasz is született egymástól függetlenül az Egyesült Államokban és Európában egyaránt. Amerikában a korábban még piktorialista stílusban alkotó Alfred Stieglitz az 1920-as évek legelejétől kezdődően a Straight Photography jegyében alkotott, mely stílus 1910-től kezdődően bontakozott ki Észak-Amerikában, melynek fő elve volt, hogy a „a fényképek úgy nézzenek ki, mint a fényképek”. Ennek az elvnek a jegyében Alfred Stieglitz, Edward Steichen, Paul Strand és később Edward Weston megalkották a tiszta és objektív képi nyelvet.

Mindeközben Európában az első világháborút követően bontakozott ki egy új – nem csak – fotográfiai stílus, mely gyökeresen megváltoztatta az addig megszokott képi nyelvezetet, megszületett az objektivitásra törekvő Új Tárgyilagosság irányzat, amely szemben állt az eddigi expresszionista művészetfelfogással. A fényképezés területén egy új, semmire sem hasonlító képi nyelv fejlődött ki. Moholy-Nagy László bevezette 1925-ben az új optika fogalmát, mely ennek az új vizualitásnak egyik vezető gondolatává lépett elő. Mindezek mellett a 1920-as évekre már magasabb szinten működött a fényképészeti ipar, és kiteljesedett több olyan fotográfiai műfaj is, mint a fotóriport vagy a reklámfotográfia. A fotóművészetben pedig megjelent a fotómontázs és a kollázs, valamint a fotogram. A 20-as évek második felében pedig sorra nyíltak azok a kiállítások, amelyek az „új látást”, az új irányzatokat felvállalva arattak sikert.

A Szépművészeti Múzeum július 1-ig látható kiállításának látogatói elsősorban azt a változást – és sok esetben harcot – figyelhetik meg, mely a hagyományokhoz hű, képi világában a festészethez közelítő fotóművészet és az első világháború körül kialakult modern fotográfia között zajlott.