Néha szeretné az ember érteni az ifjakat. Mondjuk Madaras Gergelyt, aki épp csak harmincéves, mégis azzal a béna, kellemkedő mozdulattal állítja föl a zenekart a közönség üdvözlésére, mint a legvénebb, legtehetségtelenebb pálcás csinovnyikok. Honnan tanulják vajon az ilyesmit? És miért?

Nyilván mellékes az egész, ha utána szenvedélyes, felszabadult, tehetséges zenélés következne, de nem. Pedig Haydn, A szórakozott melléknevet viselő szimfónia. A név egy színdarabból származik, amelyhez kísérőzenét írt Haydn, és ebből írta meg a szimfóniát, de a szórakozottság érvényes magára a szimfóniára is. Van egy rendes vége a negyedik tétellel, de mintha a komponista elfelejtette volna, hogy már lefektette a forma szabályait, folytatja a darabot, még hozzábiggyeszt két tételt.

A második finálé alatt beüt a krach, a disszonancia, ami után hangolnia kell a zenekarnak, majd, mintha mi sem történt volna, folytatják a zenélést. Vidám, vagány dolog, ma is meglepi nemcsak a naiv hallgatót, de a Haydnmániákusokat is. Csak éppen el kellene játszani. Az MR Szimfonikusok viszont Madaras Gergely kedvéért csak úgy zenélnek, mintha próbálgatnák, hogy mi is ez, aha, valami Haydn.

Nem Haydn, épp az ellentéte, unalmas és hosszadalmas hangicsa. Bevezetőnek hosszú és lehangoló, pedig most jön a vendégművész, a nehéz mű, kortárs darab, Eötvös Péter hegedűversenye, a DoReMi. Patricia Kopatchinskaja a szólista, nem először hallható Eötvös-darab szólistájaként, és mégis, mégis. Mezítláb jön, mindig úgy játszik, mint a megszállott lélektornászok, akik a földet akarják érezni a talpuk alatt.

Kopatchinskaja játszani kezd, és nagyon sok dologra már nem is lehet emlékezni, csak a felfokozott normalitásra. Aki játszik, annak ez a természetes kifejezésmódja. Annyira természetes, hogy szinte háttérbe szorítja a művet magát, játszhatna bármit, annyira csak ő van a pódiumon.

Paradox módon mindennek a teljes odaadás az alapja, Kopatchinskaja nem bármit játszik, hanem éppen ezt a darabot, ezért sistereg, dobog, hegedül, ezt játszva húzza magával a karmestert is, aki persze most sokkal egészségesebbnek és muzsikusabbnak látszik, mint korábban.

A szólista viszi a többieket is, szinte átadja a muzsikálás folyamatosságát az első brácsista Fejérvári Jánosnak, aki abban a pillanatban egyenértékű partnerré válik, és az ő kezéből veszi át a zenét a fuvolista. Mindenki önmaga fölé nő, csak Kopatchinskaja az, aki volt. Vagy mindenki az, ami igazából volna, ha nem győzne a napi rutin és a napi unottság.

Most nem kell ehhez a bonyodalmas zenéhez lábjegyzet és magyarázat, ugyanolyan magától értetődő és egyértelmű, mint Mozart vagy Beethoven. Szerencsés szerző, aki megérheti a műve ilyen előadását. Ha Eötvös Péternek esetleg kételyei lennének, elég erre az estére gondolnia, hogy tudja: közéjük tartozik.