A brand pozicionálásával nem sokat vacakolnak, a műsor neve lényegre törően: Alinda. A stúdióban a névadóval szemben Nagy Kriszta Tereskova ül, aki, ugye, arról híres, hogy ilyen csúnyán beszélő művész és véletlenül sem egykori, kétségbevonhatatlan eredetiségéről. Magyarországot a csúnya beszéden kívül ugyanis semmivel nem lehet provokálni. És ha mindez így együtt van, akkor adekvát a kezdő kérdés, hogy az-é vajon a miniszterelnök úr, aminek egykori barátja, az építési és médiavállalkozó úr nevezte volt nemrég, avagy sem. Nagy Kriszta váratlanul zavarba jön, pirulva nevetgél és megkérdi, lehet-e ilyen csúnyán beszélni egy kultúrműsorban: ezzel meg is nyeri szimpátiánkat, úgy tűnik, hogy mégiscsak egy közülünk.

Veiszer udvarias, mégis provokatív kérdéseit, hogy mit gondoljunk az általa gyártott híres Orbán-portrékról, Nagy Kriszta szorgalmasan hárítja: nem az ő dolga, hogy mankót adjon nekünk. Jó, persze, ne mondja meg, mit gondolt a költő, de egy idő után mégis érdekelni kezdi az embert, hogy gondol-e még Nagy Kriszta egyáltalán valamit az olyan közhelyeken kívül, mint hogy Magyarországon mindenbe, még a szép, tiszta művészetbe is beleártja magát a politika. Az adásidő jelentős része megy el enyhén sértett panaszkodással, azt reklamálva, hogy a magyar emberek irigyek és sértettek és nem értik meg Nagy Krisztát igazából. Mindenki hülye, mindenki csak őt bántja. Nem gúnyolódnánk: igaza van. Kinek ne volna oka megsértődnie Magyarországon 40 éves korára, ki ne érezné teljes joggal, hogy több figyelmet és megértést érdemelne.

Már éppen fel készülnénk adni, hogy hiába minden, hiába a tökéletes indítás, a profin kézben tartott műsor, mégsem lehet ma este Nagy Krisztával sehová sem eljutni, amikor váratlanul, mintegy varázsütésre megdöbbentően őszintévé válik Veiszer riportalanya. Hogy ő csak azt akarta, amikor bátor volt és izgalmas és okos (és persze trágár, istenem-istenem), szóval csak annyit szeretett volna, hogy figyeljenek már rá, az igazi, a voltaképpeni mondandójára és ez, hogy végre megérkezett, ide, a Hír TV stúdiójába egyfelől, Berlinbe kiállítani másfelől, nos, ez 20 évet vett el az életéből. Csak azért voltam közízlést pofonütő avantgardista performer, mert el akartam Nektek mondani, hogy a politika, sajna, belekeveredett a művészetbe, hogy feleség akartam lenni én is, mint mindenki, akit anya szült erre a kietlen világra és gyengédségre vágyik meg más effélékét.

Biztos vagyok benne, hogy aki figyelt, mindenki a könnyeit nyeldekelte. Húsz év abból a 70, legfeljebb nyolcvanból, ami adatott, ennyit kell dolgozni Magyarországon némi szeretetért, konformista biztonságért és elismerésért. Két bátor és tehetséges ember figyeli egymást döbbenten az adás utolsó másodperceiben, hogy hová is jutottak el végül. Megrendítően szép volt és elviselhetetlen. Szeressük már kicsit jobban egymást, feleim, de előtte pár percig még szégyelljük magunkat, mintegy felkészülésképpen.