Horváthék lakásproblémája
Ha nem személyes ügyükről lett volna szó – akkoriban ezt a mozgalmi zsargon egyéni szociális problémának nevezte –, hanem a velük egy cipőben járókról készül csoportkép, tízezrek tolongtak volna mögöttük. Türelmesen, a tanácsok lakásosztályait már sokszor megjárva, s tán ugyanígy mosolyogva önmagukon, meg a helyzet kilátástalanságán.
Pedig a fotó készültekor (1981-et írtunk) elmondhattuk: igazán sokat tett az ország a főváros ostromakor lakhatatlanná vált vagy megsemmisült lakásállomány pótlására, és már az ’56-os golyónyomok is csak a mellékutcák házfalait éktelenítették. Ekkorra már korlátozták az emberek fővárosba áramlását is, amely az ötvenes években kezdődött, és ezzel újabb, ledolgozhatatlan lakáshiányt okozott.
Amikor a felvétel elkészült erről a házfalra csirizelt hirdetésről, túl volt már az ország jó pár kísérleten: a társbérletek korszakán, a polgári nagylakások barbár felszabdalásán, albérlők, főbérlők és társbérlők tettlegességig fajuló vitáinak ezrein. Kimunkált – részben már el is vetélt – tervek álltak készen az éppen aktuális párt- és kormányhatározatok, tanácsi rendeletek útmutatásainak szellemében „a lakásprobléma megoldására”.
Minden ment tehát a maga útján: a házgyárak ontották a paneleket, épültek az új lakótelepek, és soha annyi új lakást nem adtak még át ebben az országban, mint azokban az években: szövetkezeti és öröklakásokat, cégberuházásban épülő munkáslakásokat a munkában élenjáróknak. Csak Horváthék lakásproblémája nem akart megoldódni.
Lakást keresni sokféleképpen lehetett akkoriban. Leginkább barátok, ismerősök útján, de dugig voltak ilyen apróhirdetésekkel a napilapok, nem szólva a szakbörzéről, köztük is a legnagyobbról, a Magyar Hirdető kirakatáról a Marx (Nyugati) téren, amelynek üvege alatt százával kínálták és keresték cserére, eladásra, netán kiadásra a lakásokat – vagy azok egyetlen szobáját. Megvoltak e hirdetések tolvajnyelvének kulcsszavai is.
Aki akarta, pontosan értette, melyik mit jelent. Kínálati oldalon a leválasztható, a tehermentes, a felújított és a Dunára/parkra néző, telefonos szerepelt a legcsábítóbbak között, csere esetén a „ráfizetéssel”. Vásárláskor lényeges volt, hogy hány tíz- vagy százezer forinttal + OTP-átvállalással, netán eltartási szerződéssel-e, ottlakással.
Albérletkereséskor ezek voltak a fontos kulcsszavak: fiatal, gyermektelen, leinformálható, káros szenvedélyektől mentes, s talán mind közül a legfontosabb, hogy „egyedülálló”.
Horváthék mindenesetre igazán eredeti módját választották a keresésnek: xeroxozott, sajátos humorú családi fotójuk alá írott segélykérő soraikkal már első ránézésre eloszlathatták az őket befogadni készülő minden gyanakvását. Szimpatikus ifjú pár mosolyog ránk a papírlapról egy nagyobbacska, kissé mufurc fiúgyermekkel. Láthatóan minden rendben van velük. Csak éppen lakásuk nincs.
Vajon mi lehet ma Horváthékkal? Hogyan alakult a sorsuk, került-e végül tető a fejük fölé? Együtt vannak-e még, van-e unoka, s most nem hirdetnek-e ismét, mert mondjuk nem képesek törleszteni devizaalapú lakáshitelüket? A képen lévő munkahelyi telefonszámmal ne próbálkozzanak. Már rég megváltozott: Budapesten 1989 szeptembere óta hétjegyűek a hívószámok.
