Vejnemöjnen sajnos kimentette magát, adta meg az est alaphangját Szilágyi Ákos. Így az is megnyugodhatott, aki valamiféle babérkoszorúra menő, unalmasan komoly összecsapásra számított. Bár nagyon is úgy tűnt, hogy a Stúdió K Színház máshol maroknyinak látszó közönsége már profi szemlélője az efféle viadalnak, s így pontosan tudja, hogy itt a humor épp olyan fontos, mint a verslábak.

A kilencvenes években divatba jött versengések akkoriban még igen népszerűek voltak, nem véletlenül: mintha csak a leendő magyar stand-up találkozott volna a leendő ARC plakátkiállítással a költészet asztalán.

Az elsőt '92-ben a Holmi és a 2000 rendezte a Merlin Színházban és ugyanaz volt a célja mint most: oldani a magyar költészet vakbélgyulladásig komoly hagyományát. Bár a jelenlegi helyzet már nem olyan rossz, tette hozzá Margócsy István, a folyóirat szerkesztője és a verseny egyik házigazdája, hiszen a mai költők sokat tettek a méltóságteljes és komor tónus kiszorításáért.

Az oldófunkcióval már Kazinczy is próbálkozott, nem sok sikerrel, az igazi neofrivol, vagy inkább már posztfrivol hangulatot a régi dalnokversenyek hozták el, amelyek végül érdeklődés hiányában sorvadtak el. Más lett a nyilvánosság, és másmilyen divatok járnak. Ám ettől függetlenül érdemes lenne feleleveníteni a költőversenyt, hiszen önmagában véve is remek szórakozás, még az X-faktor árnyékában is.

Hiszen kevesen tudnák felülmúlni azt a pillanatot, amikor Nádasdy Ádám rázendített a Ne hagyd el soha azt, ki téged szívből imád című tangó dallamára komponált szerzeményére: „Ne kérdezd, miért nem nyílt meg a Várban a bazár / Ne kérdezd: ennyi pénzért miért nem lő a csatár.” Vagy amikor Mesterházi Mónika az egymondatos eposz megírásának feladatát ilyen könnyen oldja meg: Hős születik, hisz benne a sok hülye, mind belehalnak. De ugyanígy mulattunk Nyerges Gábor Ádám alteregóján, a népi költészet rettenthetetlen hívén, Petrencés Sándoron, vagy a kissé visszafogottabb, ám annál találóbb sorokat elővezető Szlukovényi Katalinon és Szabó T. Annán.

Nádasdy mellett a legfiatalabb dalnok, Evellei Kata teljesített igen egyenletes színvonalon, mind az otthoni, mind a helyi, rögtönzésre építő feladatokkal. Ahogy kérték, egy hasábban számolt be Petőfi Tisza című verséről, Kerényi stílusában: kigyomlált belőle mindenféle rontó szándékot, őrülteket és vért, hiszen nem szabad elvenni az újságolvasó kedvét efféle szörnyűségekkel. És ugyanilyen jól adta be a verstisztítóba Petri György híres költeményét (Hogy elérjek a napsütötte sávig), ahol az húsz sorra zsugorodott (hiszen normális ember ennél hosszabb verset nem olvas), ám megőrizte lényegét.

S az is kiderült, hogy az irodalmi folyóiratok igenis odafigyelnek a jelenre. Szeptember elején a miskolci Irodalmi Rádió írt ki pályázatot: „A szakma himnusza – a munka becsülete” címmel, az egyes szakmák megverselése céljából. S ha már abszurd, legyen valódi: a dalnokok sorra verselték meg a hentes, a fordító, a miniszter, a népi költő és a szippantó mindennapjait. Várady Szabolcs pedig a zongorista Darvas Ferencet, aki zenei aláfestéssel segítette a dalnokokat.

Például G. István Lászlót, aki a legzajosabb sikert váltotta ki a „Jaj, úgy élvezem én a Kantot / érdek nélkül is tetszik, ó” refrénű átiratával, amelyet egy filozófia vizsga előtt szorongó diák is eldúdolhatna szigorú professzorának. Hogy feloldódjon ő is.