Fitos Dezső Társulat: A magyar falu, Nemzeti Táncszínház

A 2007-ben Almássy Gonoszok néven útnak indult néptánctársulatot két Harangozó-díjas szólista, koreográfus irányítja: az örökös aranysarkantyús Fitos Dezső és örökös aranygyöngyös neje, Kocsis Enikő. A kompánia talán legnagyobb kritikai visszhangot kiváltómunkája, a 2012-es Tántorgók, a hazát elhagyók emlékére hagyományos néptáncra írt, de dramaturgiájában, tónusában a zenés kommersz színház stílusjegyeit hordozó produkció volt.

Körítésként nők Dusa Gábor

A Balassi Intézet felkérésére készített A magyar faluról pusztán azt az MTI-hírt találtam, hogy tavaly nyáron átütő sikerrel adták elő a washingtoni szabadtéri Smithsonian Folklife Festivalon több százezres tömeg előtt. A nem éppen pórias paraszti miliőt árasztó, igényes kiállítású népi „divatbemutatóval” elegyített estet ugyanaz jellemzi, mint a kelet-közép-európai bevándorlók (hunkyk) hányattatásairól szólót. Autentikusság, sematizmus és elsöprő hímenergia. Ez a kilenc férfi szereplős, ámerikás opus esetében indokolt, csakhogy egy tucat tetszetős fehérnép is táncol, dalol a deszkákon; kulturáltan, ízlésesen, főleg alázattal a háttérbe szorulva. Mindez a maszkulin műfajból is következhetne, ám a Szentendre Táncegyüttessel kibővült tesztoszteronfaluban elsorvad a líra, az elégikusság, a lágyság.

A szinopszis szerint az alkotópáros „az 1900-as évek vidéki társadalmának színes, változatos szokásait, ünnepeit, hiedelmeit viszi színpadra”. Keveset láttam a szokásokból, ünnepekből, hiedelmekből és színességből. Sárföldbe ragadt képzelettel jegyzem meg: be lehetett volna ékelni két verbunk, botoló és legényes közé egy születést vagy halált. Urambocsá’, egy lakodalmat. Netán a szerelmet mint olyant, noha az egyelőre nem bejegyzett hungarikum. Az érzeményekről azonban csupán dalolnak, Pál István Szalonna és bandája élő zenei kíséretével: „Majd meghozza a szerencsét, páros lábbal ölelem a barna menyecskét”, „Ha te tudnád, amit én, ki babája vagyok én”, „A virágnak megtiltani nem lehet”. Csak az érthető sorokat citáltam. A dobhártyaszaggató hangosítás okán képtelen voltam kódolni, mi szökken ki az előadók foga kerítésin.

A bírálataim mellett: a dús matériájú mű tempója, svungja lehengerlő.

A férfi táncosok – köztük Fitos mellett három-négy egyéniség – virtuozitása, eleganciája, könnyedsége, humora magával ragadó. Kis túlzással: a kortárs táncszcéna számos képviselőjét feleennyi mozgás után infúzióra kötnék. A pazar technika a klisés, „szalon” cigánytánc-blokkban is csillogott, a nők viszont iskolásan vértelenek voltak.

Abszurd, mégis azt hiányolom az élvezetes, formátumos alkotmányból, amit az önkritikus Kukorelly Endre a kvalitás terén (is) csehül álló, férfi országházi képviselőkből, hajdani frakciójából. A szexepilt, a bájt, a sármot. Erőfitogtatás, páváskodás helyett.Mellett. Nem délibábos utópiát hajszolok; arról a szélesebb körben ismert biokémiai állapotról szólok, amikor a férfi nem (csak) magától részegül meg.