Érzékeny író Tony Parsons. Igaz, ezt nem feltétlenül erősíti meg, hogy A mészáros című regényében problémamegjelöléseként a böllérek disznóölésre fejlesztett taglópisztolyával küldi szereplőjét családot irtani.

Miként az sem, hogy a krimiben úgy növeli a feszültséget, ahogyan az D kategóriás amerikai akciófilmekben szokás. Hőse, Max Wolfe annyiszor kerül életveszélybe a nyomozás során, amennyiszer Németh Szilárd rezsibiztos lefejeli a nyelvhelyességet a magyar nyelvnek adott randevúi alkalmával. Karakterei pufogtatnak, verejtékeznek meg túlélnek.

Ám közben különleges társadalmi hátteret rajzol. Mutatja a cigányok helyzetét, viszonyát a lakossághoz, a nyomorult élethelyzeteket, Londont, a családon belüli erőszakot, felvillantja, az erőszak hogyan tapossa örökre a lelkét az áldozatnak, aki a tökéletes szabadságban sem tud menekülni démonai elől.

Ám meglepően felszínes marad. Ez pedig azért okoz meghökkenést, mert Parsons érzékenységét a felvetett problémák jelzik. De a ­príma krimis fordulatokat produkáló szerző végül mintha csak elmondaná, hogy képes súlyos társadalmi közeget teremteni szereplői köré. Aztán hiányérzetünk marad, mert nem mondja végig ezt a történetet.

Pedig a legjobb krimiket éppen az különbözteti meg a jó krimiktől, hogy nemcsak a bűn, hanem közege, előzménye és következménye is kiemelt figyelmet kap. Elvégre a nyomozásból sosem tudhatunk meg annyit magunkról, mint amennyit a köré írt szavakból, mellé és fölé teremtett világokból. Ezzel foglalkozott Parsons kevesebbet a kelleténél. Igaz, nem is hentesmunkát végzett. Azt meghagyta mészárosának.