Hogy ez milyen nehéz, és mégis mennyire rendben van. Mert, persze, az életidő üresen telik, még ha közben, persze, történik is ez-az, jó és rossz vegyesen, mindenféle banalitások, hogy aztán egyszer csak vége legyen. Ezt konstatálják, nem szomorúan, nem lázadva, nem kétségbeesve, vagy ilyesmi, hanem csak szimplán rögzítik Kukorelly Endre saját kezűleg válogatott, legfrissebben átírt és újrarendezett versei.

Számbavétel, csodálkozás és nem elégia, vagy tényleg csak egészen picit esetleg, a legvégén, mármint a versek legvégén. Körülményeskedő, piszmogó járkálás, vacakolás a nyelvi törmelékben, a hétköznapokban ásító semmi gondos körüljárása a folytonos ismétlésekben: innen vesz lendületet a vers, hogy eljusson a Szívig.

„Ha írsz, javítsd át, húzd át, írd fel újra. / Szívig érjen. Hagyd, hogy a szíved szúrja, / Belülről ki. Valahogy átmegy rajtad. / Ha el nem felejted. Ha el nem rejted” – ez az Arany Jánost, a visszafogottan pontos szavak Mesterét megidéző ars poetica, a Vojtina-redivivus szinte már himnikus zárlata. Minden egyre megy, és ez vigasztaló és kilátástalan is egyszerre. „Nem lesz / se rosszabb, nem rosszabb, csak ennyi. / Nem kegyetlen. Inkább csak / azt lehet megmondani, mi nem.”

Kukorelly Endre: Összegyűjtött versek Libri

Üresben telik az idő, értelmetlen, vagyis öncélúan szép. Költőien lakozik az ember. Mindez, a banalitás metafizikája, az egzisztenciális súlyú semmiségek poézise Szép Ernő és az ő legnagyobb tanítványa, Tandori Dezső örökségét viszi tovább, csendes, alig észrevehető szentimentalizmussal.

Ezek a versek jobbára teljesen mentesek a hamisságtól, éppúgy, ahogy a politikus Kukorellyvel találkozva tapasztalhattuk pár évig: egy állampolgár, egy teljesen normális, átlagos csóka beült az Országházba egy időre, és ha nem is értett semmilyen konkrét szakpolitikához, minden gesztusa éles kontrasztot képezett az intézményesített, fantáziátlan hazugsággal. Ugyanígy dolgozik költőként is a hazug „líraiság” ellen, és ez még a rosszabb verseken is átjön.

Mert így, összegyűjtve azért látszik, hogy néha – ritkán – maguk a versek is üresben forognak, saját manírjaikat variálják az üresen telő (múló) időről. „Ez van” – állapítja meg a Kukorelly-vers, nem lemondóan, hanem figyelmesen, érdeklődve, kibontja, kicsit még körbejárkálja, és akkor legtöbbször tényleg feltárul, hogy mi is van valójában. Váratlanul, amikor nem számít rá senki, előlép a költészet. És az van még, hogy amíg leteszed (nem tudod letenni), többször is azon kapod magad, hogy hirtelen elcsodálkozol rajta, milyen nagy költészet ez. Valahogy nem is emlékeztél, hogy ilyen, annyira magától értetődőnek tűnt az egész.