Norman Manea: Odú

Kossuth, 380 oldal, 3490 forint. Fordította: Koszta Gabriella

Nehéz olvasmány ez. Tennénk félre, kapkodnánk a polcról a Bovaryné vagy az Anna Karenina után, nem mintha Norman Manea nem lenne világirodalmi rangú szerző, de az ember mégis szívesebben fogad olyan történeteket, amelyek nem a közös jelenünk rettenetét hirdetik, hanem tragikusan ugyan, de XIX. századi bukáshistóriákat mesélnek el.

Az Odút nehéz olvasni, de egy XX. századi magyar író szerint a jó könyv mindenképp elolvastatja magát, akárhol kezdjünk is bele. Ottlik Géza gondolatát kortársi olvasási tanácsként alkalmazhatjuk.

Maneának nem ez az első magyarul megjelent kötete, mégis nagyon hasznos a regény fordítójának, Koszta Gabriellának eligazító utószava. Nem ismerhetjük olyan jól a román történelmet, hogy tudjuk például azt, ki volt Petru Culianu.

Akik hallottak felőle, azok is inkább arról emlékeznek rá, hogy igen fiatalon merénylet áldozata lett egy amerikai egyetem mosdójában. Szülőhazájában senkit sem sikerült meggyőzni arról, hogy a neves vallástörténészt nem a román titkosszolgálat ölette meg 1991 májusában. Culianu Mircea Eliade tanítványa, majd életművének kutatója is volt.

Szembesülnie kellett azzal a ténnyel, hogy mestere múltja bizony nem makulátlan. Eliade ugyanis kapcsolatban állt a hírhedt Vasgárdával, ami ugye erősen náci jellegű politikai-katonai szervezet volt. Culianu tudta ezt, de nem mondta ki nyilvánosan. Manea könyvét kulcsregényként lehet olvasni.

A sztori nagyjából egy évtizedet ível át, a Culianu elleni merénylettől az ikertornyok elleni támadásig. Mielőtt végzetesen belebonyolódnánk a román történelem sötét szövevényébe, amely a magyar olvasókat talán nem izgatja annyira, mert megvannak a magunk hasonló bajai, legyen elég rávilágítani a szerző, azaz Manea életrajzának néhány mozzanatára, például arra, hogy származása miatt szüleivel együtt már gyerekként táborlakó volt.

Sorsmeghatározó évek lehettek, Manea akkor és ott vált végleg otthontalanná, hiába töltött még hosszú éveket odahaza, az már nem volt számára haza. Vándorévei csak 1986-ban kezdődtek, amikor egy külföldi ösztöndíj ürügyén kinn maradt Nyugat-Európában. Könyvtárakban élt és egyetemi tanszékeken, miként regényhőse is.

A kelet-európai értelmiségi, akárhol vonjuk is meg ennek a földrajzi egységnek a határait, és akárhová veti a sors, könyvtárban él, valóságosan is, virtuálisan is. Gondoljunk Máraira, aki egyebek közt azért költözött a dédelgető salernói táj öléből Amerikába, mert ott jobb volt a könyvtár. Jobb, mint az elhagyott hazában, ahol jobb- és baloldali cenzúrák mindig kijelölték a tiltott olvasmányokat.

De az idegenbeli könyvtár s talán az egész menedéket nyújtó ország csak egy odú, ahonnét a politikai űzött vad kifelé pillantgathat. Kéziratlapok felmutatásával igazolhatja, hogy méltó az életét mentő ösztöndíjra, üzenhet haza, tiltakozhat, vagy undorral elfordulhat egykori hazája hírhozóitól.

Mintha az emigránslét az elmúlt évszázad természetes világállapota lenne. Diktatúrák és diktátorok jönnek-mennek, aztán visszajönnek. Néha – hónapokig vagy szerencsés esetben pár évig – demokrácia is van, szinte csak azért, hogy tudjuk, mit veszítünk. A múlt valahogy sosem akar elmúlni.

Könyvtár a világ – sugallja titkon Manea regénye. Méltatói néha Borgeshez, Kafkához mérik, és nem tévednek. Valami azonban mégsem jön át a rivaldán számunkra ebből a történelmi bábjátékból. Manea fogoly maradt. Már kisgyerekként az volt, aztán egy vészes diktatúra bennlakójaként is. Végül hiába jutott el a szabad világba, a bilincsek nem hullottak le róla. Ő egy rab író. Hiányzik a felülemelkedettség, az a szemléleti erő, amellyel igazán le tudná bilincselni az olvasóit.

A világhír megvan, s nem érdemtelenül. Talán mi vagyunk rossz olvasók, akik a Duna mellett születtünk, mert rólunk szól a történet. A Temze, a Hudson vagy a Potomac folyó vidékén másként olvassák a művét. Ott felül tudnak emelkedni a tényeken, ott csak a kiérlelt forma, a hibátlan nyelv és szerkezet hat. Nekünk a szívünk is benne marad a sztoriban, rabul ejt, megkínoz, álmatlanságot okoz.