Aki végignézi a válogatást, sokat tanul az egykori kecskeméti zsidóságról, az alföldi város gazdag kulturális kapcsolatairól. Némelykor pedig az az érzése, hogy a zsidóság és Kecskemét találkozása olykor a legszebb magyar produktumokat eredményezte.

Itt van például maga a Cifrapalota, a zsidó származású, de zseniális magyar ornamentikát alkotó Márkus Géza tervezte egykori bérpalota, amely Kecskemét emblémájává vált. Ez ad helyet jelenleg a város képzőművészeti gyűjteményének, s itt látható a szóban forgó kiállítás is. Érdekes egyébként, hogy ezt a fajta, Lechnertől eredő magyaros szecessziót a kortársak egy része egyenesen zsidósnak tartotta.

Így aztán már nem is meglepő, hogy – mint Gyergyádesz katalógusbeli tanulmányából megtudjuk – Kecskemét szecessziós, magyaros arcának több emblematikus épülete is zsidó építésztől származik: például a Kohn Salamon soproni rabbi fiaként született Komor Marcell Jakab Dezsővel együtt tervezte az iparosotthont, és az izraelita bérházat.

A szintén zsidó ősökkel bíró Szivessy Tibor alkotta aztán Jánszky Bélával együtt a városi kaszinót és a gazdasági egyesület székházát és még sok más kecskeméti épületet, például az 1909-ben megnyílt művésztelep együttesét is.

Bálint Rezső: Kecskeméti tér (1912)

A város a képzőművészeti gyűjteményének magját is két zsidó származású műgyűjtőnek köszönheti: egyikük Nemes Marcell, másikuk a festőművész könyvkiadó-tulajdonos (Singer és Wolfner) Farkas István. Nemes Marcell a megyében, Jánoshalmán született, s vélhetően Kada Elek kecskeméti polgármesterrel való baráti kapcsolatának köszönhető, hogy gyűjteményének jelentős részét, mintegy nyolcvan képét 1911-ben a megyeközpontra hagyta.

Ezzel azt is akarta honorálni, hogy Kecskemét a magyar városok közül negyedikként saját művésztelepet hozott létre, ami különben szintén a pesti művészvilágot igen jól ismerő Kada Elek kezdeményezése volt.

Mind a Nemes-féle adományban, mind a kecskeméti művésztelep termésében szép számmal találhatók zsidó alkotók művei, akik egyébként élen jártak a századforduló modernjei között. Így örömmel fedezzük fel Nemes Marcell egykori képei közt Pór Bertalan jól ismert Önarcképét, Czigány Dezső Nevető önarcképét, Férfi tanulmányát és Ady-portréját (ez utóbbit Dénes Zsófia adományozta a városnak) vagy a kecskeméti születésű Fényes Adolf paraszti idilljét, a Terítést. Továbbá olyan, ma már kevésbé emlegetett alkotók munkáit, mint például Jávor Pál, Basch Andor, Bruck Miksa vagy Zádor István.

A művésztelep alapító mesterétől, Iványi Grünwald Bélától a többek által, például Perlott Csaba Vilmos által is megfestett kecskeméti kálvária tűnik fel. Népszerű téma volt ez a barátok temploma előtti, íves barokk fallal hátterezett kálvária.

Bálint Rezső is megfestette, akinek kecskeméti városképeiről egy korabeli kritika így írt 1912-ben: „A meleg és hangulatos képek a helyi bőrszívűeket is közelebb hozták a művészethez. »Hát Kecskemétről is lehet ilyen szépet festeni?« kérdés ragyogott ki a szemekből.” A másik kedvelt kecskeméti negyed pedig – mint látjuk – a művésztelephez közeli Cigányváros volt: Iványi Grünwaldtól, Gráber Margittól, Diener Dénes Rudolftól fedezhetünk fel erről festett részleteket a kiállításon.

A Farkas István-féle hagyatékban a tragikus sorsú mester saját munkái és felesége, Kohner Ida művei mellett a húszas-harmincas évek modernjeinek alkotásai is eljutottak Kecskemétre. Például Kádár Béla, Ámos Imre és Anna Margit remekei.

Farkastól érthető módon több festményt is láthatunk, például a Fiatal részeg költő az anyjával és a Vége címűt is. Sajnos ez utóbbi nagyon is beszédes cím Kecskemét és Farkas viszonyában: más kötődése ugyanis nemigen volt a városhoz, mint az, hogy az itteni gyűjtőtáborból küldte utolsó üdvözlőlapját, mielőtt Auschwitzba deportálták volna.

A hamarosan záruló kiállítás októberben Budapesten, az Erdős René Házban is látható lesz, majd az ország több városába is elviszik.