Az öregedés elég kellemetlen állapot, a kiöregedés talán még kellemetlenebb. Ráadásul csaknem elkerülhetetlen. Illetve elkerülésének nagy ára van: idejében meg kell halni. Willy Loman végül ezt választja. Amikor 1959-ben eljutott hozzánk Arthur Miller mintegy tíz évvel korábbi darabja, Az ügynök halála, természetesen a kapitalizmus „farkastörvényeit" olvashattuk ki belőle. És az akkor korszerűnek tartott drámaszerkesztést. Ami lényegében kimerült az időben való közlekedésben, a cselekménybe csempészett múltidéző visszapillantásokban. A halálos betegen játszó Tímár József szívbe markolón rezgette a kisemberi tragédia húrjait, Somogyi Erzsi vérfagyasztó tárgyilagossággal mondta az ügynök sírbeszédét. Azóta gyakran eljátszották Pesten is, vidéken is. Egy jelentékeny színésszel a címszerepben biztos siker. Alighanem ez vezette Mácsai Pált is arra, hogy Gálffi Lászlóval és Kerekes Évával megrendezze.

Lényeges tartalmi közlendő nemigen olvasható ki az előadásból. Kálmán Eszter három sorban három-három ajtónyílást helyezett egymás mögé díszlet gyanánt, amivel alaposan beszűkítette az Örkény ­amúgy is apró játékterét. Ám ezt is nehézkesen sikerül játékkal megtölteni. Tartalmas játékkal pedig alig. Az ajtósorok közötti folyosókon szinte semmi érdemleges nem történik. Nem is történhet, mert nemigen látszana. És bizonyára nem is illene az alapjában realisztikus darabhoz. Csaknem minden a falak előtt történik. A nyílások szinte csak arra szolgálnak, amire valók, ki lehet jönni és be lehet menni rajtuk. Se sugallatuk, se hangulatuk. Érzelmi, hangulati tartalma inkább a kétoldalt elhelyezett zenészek működésének van: Kákonyi Árpád és Egervári Mátyás dobokkal, nagybőgővel és egyéb hangkeltő eszközökkel kerít némi archaikus légkört a sivár modernség köré.

A színészekre marad a feladat, hogy a díszlet támasztotta akadályokat leküzdve valahogy eljátsszák a szerepeket. Ennek becsülettel eleget is tesznek. Gálffi László kidolgozva hozza az ügynök kedélyének változásait, lelkesüléseit, le- és ­kitöréseit, sokszor szinte oktalan fölbuzdulásait és dühöngéseit. Tudata elhomályosulásainak, öncsaló reménykedéseinek váltakozásából létrejön az az örvény, amely végül elnyeli a sorsát értetlenül, fájdalommal viselő kisembert, aki mindig valamiféle fontosságról ábrándozott. ­Kerekes Éva megadón viseli a fegyelmezetten tűrő, aggódó, a közeledő veszedelmet tehetetlenül előre érző, átélő egyszerű lelkű asszony maszkját. Molnár Áron a nagyobbik fiú sérült lelkét, Ficza István a kisebbik lezser felszínességét pontosan mutatja meg. Epres Attila a segítőkész, de az ügynök lelkébe bele nem látó barátot játssza egyszerű természetességgel. Csuja Imre a sikeres Ben bácsit meggyőző, magabiztos tekintéllyel jeleníti meg.

Amikor meghallottam, hogy Mácsai Pál megrendezi Az ügynököt, nagyon is kíváncsi lettem, vajon mit talált érdekesnek ebben a kissé elavult darabban. A bemutató nem adott rá választ.