Wim Wenders, az Európai Filmakadémia (EFA) elnöke a gálán külön beszédet tartott, melyben megjegyezte: amikor 1988-ban megalakult a szervezet, nem kellett sokat várni, hogy a falak ledőljenek, és Európa egységessé válhasson. Most azonban, mintha a visszarendeződés korát élnénk, ismét falak épülnek a kontinenesen. Agneszkia Holland, az EFA kuratóriumának elnöke pedig keserűen hozzátette, hogy elég sokat élt diktatúrákban, illetve nem kevés filmet készített az idegengyűlöletről és a holokausztról, de nagyon nem tetszik neki a most zajló „visszarendeződés". Az „aggodalmaskodás" pedig informális szinten is jelen volt. Amikor például összefutottunk a tavalyi nagy nyertes (majd később az Oscart is bezsebelő), az Idát rendező Pawel Pawlikowskival, akkor keserűen megjegyezte: a lengyel választások óta most már mindenki Magyarország mellé sorolja őket...

Minden bizonnyal a reputációnkat az európai filmesek szemében nagyban emelte volna, ha itt van Nemes Jeles László a Saul fiával, de mivel a produkció és az alkotók nem szerettek volna vod alapú digitális megtekintőket adni az akadémiai tagoknak, így végül a filmre nem lehetett szavazni semmilyen kategóriában. (A másik „renitens" produkció a Jacques Audiard rendezte Dheepan – egy menekült története volt.) A legjobb elsőfilmes így a török Deniz Gamze Ergüven lett a Mustanggal – ezt a filmet tartja a szakma a Saul legnagyobb konkurensének a nagy tengerentúli díjak (Golden Globe, Oscar) versenyében.

Maga, a ceremónia a megszokott apróbb bakikkal, de amúgy rendben lezajlott. Egyedül Thomas Hermanns ceremóniamester produkciója, kakukktojásként győzött meg mindenkit arról, hogy a németeknek a humor terén még lenne hova fejlődniük. Ellenben, az elmúlt évek hiátusai után, idén sikerült igazi nagy sztárokat diszponálni az estére. Sir Michael Caine díjazása például remek húzás volt és konkrétan, fifikásan betervezett akció. A legjobb férfi alakítás mellett (mely, az akadémiai tagok szavazatán múlt, így nem befolyásolható) ugyanis a veterán színész megkapta az akadémia tiszteletbeli elismerését, mely egyfajta „életmű-plusz" lenne köznyelven.

Caine a beszédében megjegyezte: ez az első elismerés az elmúlt ötven évben, melyet Európában kap. Hovatovább ennek nagyon örül, elvégre nem kellett tizenegy órát utaznia feleslegesen, mint azt már négyszer megtette az Oscar-kapcsán; amúgy is utál másoknak tapsolni. Az idősen is elbűvölő legenda egyébként nagy formában volt. Elhittem neki, hogy meghatódik, amikor megkapta a férfi alakítás díját is, de az igazi produkció, a brit poén volt, melyet a gála végén dobott be, amikor az Ifjúság stábja átvehette a fődíjat. Jelesül, ha ezt előre tudja, akkor több pénzt kért volna. Hálásak vagyunk az idézhető mondatokért, mivel Sorrentino köszönőbeszédeiből, amúgy sem tudnánk idézni. Ahogy a producere jellemezte, ő inkább a képek embere.

Nem mellékesen, az EFA néhány éve a legjobb európai komédiát is díjazza, a befutó pedig Roy Andersson lett az Egy galamb leült egy ágra, hogy eltűnődjön a létezéséről című művével. A svéd nagymester találóan köszönte meg: noha kapott már egy Arany Oroszlánt ezért a filmért Velencében, ennek a díjnak sokkal jobban örül, mivel hazájában nem értették a művét, inkább disztópiának tartották, mintsem komédiának.

A sztárok terén továbbmenve, Charlotte Rampling ugyanazt a kört játszotta el, mint Caine: legjobb női alakításért járó elismerés a 45 évért és egy sztenderd életműdíj bővíti mostantól a gyűjteményét. Utóbbit Francois Ozon adta át neki, miközben konkrétan szerelmet vallott neki, mint élete nagy dívájának. Rampling jó színésznő, nem tudunk vitába szállni ezzel a döntéssel sem. Miképpen azzal sem, hogy Christoph Waltz az európai filmművészetért tett teljesítményéért kapott szintén egy szobrocskát. Még akkor is, ha az utca embere az amerikai filmje után ismeri. Waltz, aki két Oscart is kapott két Tarantino filmért, találóan egy neki korábban feltett kérdésre válaszolt a színpadon: vajon hány százalékban köszönheti a karrierjét a szerencsének? Miután sokat gondokozott, most már bizton tudja: száz százalékban. Őszinte ember.