Fáy Miklós: Halál vicces
„Moliere úr után, helyett és neki is” – áll a színlapon. Tényleg, neki is, hiszen meghalt, és éppen A képzelt beteget játszotta előtte. Jöjjön a történelem a színházba: a képzelt beteget a halál látogatja meg. Szép halál, nyomasztó is a sáljával meg a kis szőrös, higgadt ábrázatával, mondja ugyanazt, amit szokott, hogy ne nehezítse meg a dolgát az ember, meg a csúcson kell abbahagyni, csak most éppen tévedett, Argant akarja elvinni, pedig Moliere a soros. Jó, bocsánat, még találkozunk.
Fekete díszletben fekete ruhás és fekete alsóruhás emberek mászkálnak, fekete a függöny, és három lárva vagy micsoda bazsevál az Örkény Színházban, ahol mindez történik. Argan lepkebolond, pedig az veszélyes szórakozás, és nemcsak a halálfejes miatt, hanem mert ha ellopják a királytól a nagy bábot, előbb vagy utóbb keresni fogják ideges kommandósok. Betegek, képzeltek vagy nem, az most mindegy, orvosok, túlélők, ahogy az lenni szokott: ők a szereplők. Egészséges és szép gondolatokkal teli A képzelt beteg, de akkor miért ilyen kíméletlenül unalmas?
Eleinte azt hittem, hogy csak Gálffi Lászlóval van a baj. Eltechnikázza itt az előadást, totyorog, mert komédia, aztán machinál a szünetekkel, csenddel, idővel, mert tanult és tudatos színész, de a sok tudatosság mintha az ürességet leplezné, ő most nem megy bele a játékba. A lelkét nem adja, hátha nem kapja vissza.
Tényleg, ha Gálffi kicsit visszább vonul, jobbá válik az előadás, az orvos atya és fia, Vajda Milán és Gyabronka József, Cléante szerepében Polgár Csaba és a szobalányként Szandtner Anna hozzák ezt a jó Örkény Színház-nívót, megoldjuk, ebből darab lesz, figurák, szituációk, jöhetnek a többiek is, egyensúlyozzunk a bohóság és a tragikum határán, értünk hozzá.
Jönnek a többiek, Znamenák István, Epres Attila, Máthé Zsolt, de mintha valamennyien egy óriási mentőakcióban vennének részt, közben az előadás maga mégis akad, szorul, döcög. Vagy éppen a lényeget nem értem? Azért ilyen, mert erről szól? A halál közelségéről, a betegségről, amely akár képzelt, akár nem, összezagyválja az időt, egyszerre lesz minden hosszú és rövid, már csak percek, hogy együtt lehetünk, és mégis azt érezzük, ennek soha nem lesz már vége, csak a kínlódás marad meg a várás, hogy megtörténjen, aminek meg kell történnie?
Az a baj, hogy az idő csak egyik irányba zagyválódik az előadás során, a hosszúságot érezni, a rövidséget soha. A kis üzenetek túl közhelyesek, és túl sok időt vesznek el, orvosok és látók és tudatos emberek élnek vissza a félelmeinkkel, hogy aztán együtt féljünk, amikor nem tudni, melyikünk a soros.
Ebbe azért belefér a második felvonásban egy egészen varázsos Fülöp-szigeteki stílusú műtét, Máthé Zsolt szed ki néhány belső szervet és hat méter véres belet Gálffiból, tökéletes önálló szám, önmagában megéri a belépő árát. Csak nem áll önmagában, ott terjeng körülötte az előadás. Nem kell sietni, mondják a műsorfüzetben, mert a megspórolt időt úgysem adják vissza az elszámoláskor, de ahogy telnek-múlnak a percek, a színpadok lévők közül már csak a lepkékkel lehet azonosulni.
Engedjenek ki!
