Kerülő úton, rejtekfolyosókon vezetnek be a Trafó nézőterére, ahol Rába Roland és Wéber Kata fogadja a hátulról, a díszleten keresztül érkezőket. Nyílt nap van ugyanis a gyógyintézményben, ahol a demenciában, a teljes feledés szörnyű vagy éppen boldog állapotában tengődő betegeket zeneterápiával kezelik. Magára vessen, akinek erről A bolondok grófja jutna az eszébe, amelyet a minap az Újszínházban mutattak be, holott Wéber Kata és Mundruczó Kornél előző munkájára, a TR Warszawa előadásában létrehozott Denevérre kellene gondolnia, amelyet nemrég ugyancsak a Trafóban láthattunk.

Zene, halál, szabadság mindkét darabban szorosan kapcsolódik össze. Az egyikben az eutanázia körül folyik a cselekmény, a másikban kollektív öngyilkosság nyújt végső menedéket. Mindkét történet az év végén, karácsony és újév között, az ünnepi időszakban játszódik, így kerül a varsói előadásba Strauss operettje, és így kerül az új darabba egy primadonna és a Mikulás. De összeköti őket a cselekmény vezérmotívuma is: mindkettő egy megszűnés, megszüntetés előtt álló egészségügyi intézményben játszódik, ahol a fő mozgatóerő, akárcsak kint az életben, a pénz, az üzlet, noha a két intézmény között egyébként alapvető különbség van: a Denevérben az egész intézetet költöztetik Svájcba, a Demenciában csak az osztályvezető orvost csábítaná oda egy vállalkozó, aki egyéb nehezen követhető tervei mellett főképp az intézetnek helyet adó épületet szeretné megszerezni. A Denevérben pénzért ölnek, halálba segítik a halni szándékozókat jó pénzért akkor is, ha egészségi állapotuk nem indokolná az önkéntes halált. A Demenciában pénzért egészségesnek nyilvánítják és szélnek eresztenék a magukat ellátni képtelen betegeket, akik korábban lakásukat és minden egyéb értéküket az intézményt fenntartó államra hagyták annak fejében, hogy életük végéig ellátják őket.

A történéseket, a célokat, a szándékokat egyébként éppoly nehéz követni, mint a nem beteg szereplők viselkedését. A szöveg csapong jelen és múlt, kint és bent között. Olykor mintha kifordítanák a lelküket a szereplők, mintha legtitkosabb, tudatalatti vágyaikat mutogatnák minden önkontroll nélkül. És mintha az alkotók is minden önkontroll nélkül szabadítanák a nézőkre ötleteiket. Mintha nem mérlegelnék az egyes jelenetek súlyát önmagukban sem, de egymáshoz illeszkedésük, összekomponálhatóságuk szerint sem. Az előadás hosszadalmas és fölösen bonyodalmas, egymáshoz nehezen vagy sehogyan sem illő motívumok sorozata. Ám köztük remek képek és nagyon szép színészi pillanatok is előbukkannak. Monori Lili egykori primadonnája maga a kővé dermedt múlt látszata, a koncentrált nemlét, a hiány, a felejtés szobra. Katona László az önkontroll és önreflexió teljes hiányával, a tudat nélküli létezés közönyével közlekedik még egy véres, bár nem különösebben szellemes tréfában is. Bánki Gergely a tudattalanságot is át-át törő szenvedést szövi kényszeres telefonálásaiba, Tóth Orsi a tényleges lelki-szellemi nemlétet hordozza. Nagy Ervin belevilágít korunk hősének, a minden helyzetben, minden áron felelőtlenül, játékos könnyelműséggel vállalkozó üzletembernek a lelkivilágába. Wéber Kata egyforma meggyőződéssel, lendülettel hozza színre az egészségügyi segédszemélyzet több különféle lehetséges viselkedését, Rába Roland meg valóságos karikatúrasorozatot készít a betegei között megőrült elmeorvosról, a lehetetlen körülmények között is kitartó, céljaiért elszántan küzdő szakemberről, a megalkuvó intézetvezetőről és végül a létezés végső értelmetlenségét felismerő értelmiségiről. Talán tudatni akarja, minden út ugyanoda vezet.