A kurzust örökifjú hévvel és indulattal támadó Baranyi Ferenc új kötetében alaposan odavág a Nemzeti Együttműködés Rendszerének. Nem kegyelmez se a mérhetetlen gőggel uralkodó nagyuraknak, se az őket kiszolgáló gyáva talpnyalóknak. Mindenkihez van egy rossz szava. „Hát csak nyaljátok boldogan / kegyelmes lábait uratoknak!”, írja az Ebsors című versben, amely a kicsiny kötet egyik legjobb darabja, s amely így végződik: „Ti nem is vagytok / igazán ebek. / Birkának mondanálak / inkább titeket”. Igen, kedves olvasó, ez a vers önhöz szól, feltéve, ha Baranyi mércéjével mérve ön történetesen Orbán Viktor ölebe.

A magát közéleti költőként meghatározó szerző szerencsére nem napilapos publicisztikában harcol, hanem versben, de ettől nem szabad visszariadni: a politikai téma ezt a lírát nem rántja le magához a sárba. Pedig Baranyi még arra is odafigyel, hogy egyes sorai mögött beazonosítható legyen a konkrét, valós személy. A Megindító? című versben, amely a „rossz költőről” szól, könnyen ráismerhetünk L. Simon László költő-államtitkárra, aki „siet alázni pályatársait zsigeri gyűlölsége foglyaként”. S a végén még ezt is megkapja az idősebb pályatárstól: „Lehet gigászi méretű a dölyfe: / óriáspózban szánandó a törpe”.

Ez a költői magatartás nekem nagyon rokonszenves. Tudom, vannak sokan, akik szerint nem „elegáns” vagy nem „méltó” versben úgy politizálni, akár egy újságcikkben, de akár elegáns, akár nem, ennek ebben az országban jelentős poétikai hagyománya van Petőfi Sándortól Ady Endrén át Petri Györgyig.

Igaz, már Ady Endre is panaszkodott róla, hogy egyes irodalomtörténész barátai óvták a politikai tárgyú versektől, méghozzá a színvonalra hivatkozva – s milyen szerencse, hogy a költő nem hallgatott a kritikusaira! A kötetben amúgy nemcsak politikai, hanem szerelmes versek is olvashatók, melyek közül kiemelkedik a Dante regiszteráriája, elvégre Baranyi örök mesterét, Dantét idézi meg. Ez számomra azért fontos, mert Baranyit az egyik legjobb Dante-fordítónak tartom. Sikerült elérnie, amit Babits Mihálynak nem: végigolvastam, sőt Baranyi magyarításában élveztem az Isteni színjáték első részét.

A könyvet egy oratórium szövege zárja, amely a Pokol éneke alapján íródott Tóth Péter zenéjére. Sajnálom, hogy ezt a kötetet talán éppen azok nem olvassák, akikről szól: a meghunyászkodók, a haszonlesők, a minden politikai kurzust gátlás nélkül kiszolgálók. De ha olvasnák is, nem ismernének magukra. Kivéve talán L. Simon Lászlót.