Minden jó, ha jó a vége. Nyíregyházán az Orosz lekvár harmadik része igen szórakoztató. Utána a Szibériai csárdás második fele szintén remek a hirtelen-abszurd befejezéssel együtt is. Hogy a Szibériai csárdás első fele milyen lehetett, azt viszont nem tudom, ottjártamkor ugyanis egymásba csúszott a két előadás, és végignéztem az Orosz lekvárt, ha már belevágtam. Nem volt könnyű döntés. Az első két rész után tele voltam hiányérzettel.

Koltai M. Gábor rendezésében egy lusta értelmiségi banda nyomorog és idétlenkedik a színen, akik csak szavakban idézik az ősöket. Azt is csak akkor, amikor a végromlás elkerülhetetlen, amikor el kell hagyni az ősinek mondott fészket (a Moszkva környéki nyaralót). Az világos, hogy ezek az élhetetlenek a XIX. századi terminológia szerinti „felesleges emberek”, a budapesti Katona nagyszerű Gorkij-előadásának címével „fényevők” leszármazottai-megfelelői. Csak itt most üresek. A színészek sem találják a szerepükben az egyedi vonásokat vagy a mértéket.

Rák Zoltán, Fellinger Domonkos, Tóth Zolka, Nagyidai Gergő, Horváth Sebestyén Sándor és Gulácsi Tamás a Szibériai csárdásban Balázs Attila

Puskás Tivadar nyugdíjas és iszákos professzora seszínű, Széles Zita túlhisztériázza a vallási mániában szenvedő vénlányt. Horváth Margit szabvány szerint adja a családban egyedül dolgozó anyát és műfordítót, Fekete Réka-Thália a bunkó szerelőt kényszerű bájjal, idióta férjét meg köteles gyöngédséggel terelgető széplányt. Vaszkó Bence viszont elmebeteg zenebolondot karikíroz. Sirkó Eszter kitűnik azzal, hogy hitelesen telíti vadóc energiákkal a nagyszájú legkisebb lány szerepét, és Vicei Zsolt is igazi mogorva szaki.

Szegezdi Róbert villámeszű gyakorlati embert hoz színre, aki szánja rokonságát, de nem könyörül rajtuk, felesége, a sikeres lektűríró szerepében Szabó Márta pikírten szemléli vergődésüket. A harmadik részben mindez abszurd bohózatba olvad össze. Amikor az addig dologtalan népség lekvárfőzéssel próbálkozik, van, aki a padló alól bújik elő, van, aki a csillárra mászik, a lekvárba fulladt egeret a házvezetőnő gondosan kifacsarja. Amikor mégis elérkezik a dózerolás, a pompás nyomordíszlet (látványtervező Fekete Anna Klaudia) hátsó falát valódi munkagép töri át. Ekkor már a rendezői szándék is derengeni kezd. Jobb későn, mint soha.

A Szibériai csárdás második fele alapján Tasnádi István darabjáról nem illik véleményt mondani. Amennyit láttam, az a szakszerű röhögtetés jegyében telt. Egy csapat drabális katona orosz hadifogságban megpróbálja előadni a Csárdáskirálynőt, benne a női szerepeket, sőt a tánckart is.Tasnádi Csaba rendező és Ladányi Andrea koreográfus vezényletével remekül működik a nem eredeti, de kimeríthetetlen humorforrás. Horváth László Attila most sem marad adós egy pontosan és finoman megformált karakterrel.

Tasnádi Csaba igazgató-főrendező ezzel az előadással másfél évtized után búcsúzik Nyíregyházától, ahol színvonalas társulattal, merész vállalkozásoktól és a professzionális mulattatástól sem tartózkodó műsorral kínálta a publikumot.

Ljudmila Ulickaja: Orosz lekvár; Tasnádi István: Szibériai csárdás, Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza