Wes Craven a legjobb időben indult el a rendezői pályán: akkor, amikor a hetvenes évek Hollywoodja a vietnami háború és a Watergate-botrány miatt buzgó önvizsgálatba kezdett. Egészen kitűnő művek születtek ebben az évtizedben, beköszöntött a rendezők korszaka, leváltották az addigra teljesen kifulladt stúdiórendszert. Ekkor terjedt el az angolszász szaknyelveben is az auteur kifejezés, azóta mondhatjuk, hogy a direktor már nemcsak technikai lebonyolító, hanem egyben művész is. Elképesztően sok tehetség robbant be ebben az időszakban, és ezek a nevek és a műveik a mai napig meghatározzák azt, amit modern filmnek hívunk. Ebben az évtizedben fogott bele a már említett önvizsgálatba Robert Altman, Robert Aldrich, Sam Peckinpah, Clint Eastwood, Don Siegel, Arthur Penn, ­George Lucas vagy Francis Ford Coppola. Mi több, immár az under­ground mozgalom is főszerephez jutott, így vált ismertté David ­Lynch, David Cronenberg, John Carpenter, George Miller és természetesen Wes Craven.

Az utóbbi persze főleg horrorban utazik – (el)ismertsége azért is várat magára, mert szinte erre a műfajra korlátozta működését. Első egész estés mozijával, Az utolsó ház balra (1972) cíművel viszont rögtön bizonyította: igazi guruval van dolgunk, nála a bosszú és az ahhoz kapcsolódó brutalitás nem öncélú, hanem társadalomkritikának sem utolsó, így beleillett az „álomgyári önvizsgálat” vonulatba. Craven a szakma és a kritika szemében azonban sokáig nem futott be igazán, noha 1977-ben leforgatta a ki- és megkerülhetetlen Sziklák szemét (melyből 2006-ban készült egy kvalitásos azonos című remake Alexandre Aja rendezésében). A valódi sikert mégiscsak az 1984-es Rémálom az Elm utcában hozta meg a számára. „Hőse”, Freddy Krueger azóta kitörölhetetlen popkulturális ikon, beépült mindennapjaink (nem csak) mozgóképes műveltségébe. Ennek oka egyrészt Craven első Krueger-mozijának eredetisége, másrészt a megszámlálhatatlan (természetesen Craven-mentes) folytatás videofilmes karrierje – ez a VHS-korszak idején fontos polgári összejövetelek (értsd: házibulik) szervezésére adott okot. Sokan az egyetlen igazi folytatás sikerét értelemszerűen Craven visszatéréséhez kötik (Az új rémálom – Freddy feltámad, 1994).

Craven „rémálma” egyértelműen szerzői film, megtalálhatók benne az életműre jellemző kézjegyek: a kihagyhatatlan önvizsgálat, az erős női karakter, a valóság és az álom közti határ markáns eltörlése. Másrészt a rendező alkalmazkodott, hisz az épp divatos slasher (kaszabolós) horror szabályait is magáévá tette. Wes Craven már ekkor is arcátlanul bűvészkedett a zsánerrel, nem is fogta vissza magát, a „kaszabolás” gyakran fonákjára fordul, azaz nem maga a „gore” (jelentős vérrel járó sebesítés, gyilkosság) a fontos, hanem komikumba fordul az egész. (Egyes kritikusok ezt komolytalannak, kvázi hibának tartották.)

Wes Craven minden bizonnyal élete végéig hátradőlve szivarozhatott volna Freddy karakterének folyamatosan csörgedező jogdíjait költve, talán épp kalandvágyában fanyalodott rá néhány kakukktojásra (Vámpír Brooklynban, A szív dallamai), de nyilván nem hagyhatta szó nélkül a filmek eltinisedését. A Sikoly (1996), mely a kilencvenes évek egyik legfontosabb mozija, már egyértelműen túllép a műfajon, azt csak kiindulópontnak használja, hogy aztán a hollywoodi filmek kliséinek mutasson görbe tükröt. A ­gore egyszerre humor és feszültség forrása, a gyilkos(ok) filmmániások, csakúgy, mint az áldozatok, és mint minden korrekt posztmodern alkotásban, nincs szükség se logikára, se motiváció­ra. Legalábbis ami a felszínt illeti: valójában a Sikolyban végigvonuló craveni logika kíméletlen kritikája a hollywoodi divattermékeknek.

A gyors folytatás (Sikoly 2., 1997) legnagyobb erénye, hogy képes volt feljebb lépni egy szintet, csodálatos film a filmben szituációval: az első rész történetéről film készül Döfés címmel, ennek premierjén újabb gyilkosok lépnek színre, akik a filmes folytatások szellemében szedik áldozataikat. A rutinszerű harmadik résszel (Sikoly 3., 2000) véget ért a trilógia.

A most mozikba került, igencsak pazarra sikerült negyedik rész készületlenül éri mind a rajongókat, mind a még életben lévő karaktereket. Eltelt egy évtized, megváltoztak a szabályok. Egészen pontosan már nincsenek is, mert a remake-ek korában bármi megtörténhet. Tessék, lehet (megint) csodálkozni.

 

önvizsgálati hullám vezetett a hetvenes években a

Craven-féle szerzői horror megszületéséhez. Máig

töretlen a siker.

horror