Karlovy Vary olyan, mint egy ékszerdoboz – szoktuk hallani. Ebbe a dobozba pedig nagyon sok minden belefér: a turisták, akik kis kancsóval túrázzák végig a várost és a gyógyvizes kutakból kóstolgatnak, a számos orosz nyaraló, akik a fürdők és a barokkos hangulat kedvéért érkeznek ide – de most, bő egy hétre mégiscsak a hátizsákos egyetemistáké és a filmeseké a főszerep.

Bár az időjárás a sokéves átlaghoz képest is kegyetlenül rossz (hideg és esős), még ez sem képes eltántorítani a filléres fesztiválozókat, hogy a Themal Hotel tövében, a parkban aludjanak, nappal pedig órákat álljanak sorba egy-egy vetítés előtt, hogy garantáltan bejussanak. Mert errefelé az a szokás, hogy néhány perccel a kezdés előtt az üres helyeket feltöltik – így minden egyes premier telt házas, a reakciók pedig nagyon élőek; ha már ennyit tettek érte, a fiatalok garantáltan élvezik a látottakat.

„Óriási manapság a fesztiválok jelentősége” – summázza a helyzetet Szabó István zsűrielnök, hozzátéve: a művészfilmek eltűntek a mozikból, így ezek a rendezvények kínálják manapság az egyetlen platformot arra, hogy „tehetségeket fedezhessünk fel”.

Ezekben pedig nincs hiány. Karlovy Vary fesztiválja erős programjáról volt mindig is híres, ami az előző évben fontos mozgókép „termett” a világon, azt összeválogatják és bemutatják. Például a cseh filmrajongók már most láthatják Terrence Malick Cannes-ban Arany Pálmával elismert Az élet fája című művét – melynek például a magyarországi terjesztését nem merte vállalni a jogtulajdonos. Az ilyen „kihagyhatatlan” művek válogatásába került be Tarr Béla A torinói ló című, a Berlinalén Ezüst Medvével elismert produkciója. (Talán nem véletlen, hogy ennek a hazai forgalmazását Tarr saját cége intézte, miután „nézeteltérés” támadt a kópiák száma miatt a Moképpel.)

Számos külföldi kolléga hiányolja most a magyar filmeket és a szakembereket: amilyen sokan voltak itt a megelőző években, olyan hirtelen tűntek el. A Berlinale kelet-európai válogatója például még részvétet is nyilvánított a tudósítónak a magyarországi film- és kultúrafinanszírozás abszurditásai kapcsán.

De visszatérve Karlovy Varyra: nemcsak a nagy auteurvonal miatt értékes a program, hanem a pályakezdők miatt is. A válogatók egyrészt a régió szárnybontogató művészeit is versenyeztetik A kelet nyugatja nevű válogatásban, míg a világ nagy reménységeinek munkái­ból a neves amerikai szaklap, a ­Variety kritikusai állítottak össze egy hivatalos szelekciót. A garantált filmmérgezéstől csak egy-két nemzetközi sztár feltűnése menti meg a jelenlévőket, mint például Dame Judi Dench, aki életműdíjat kapott, vagy a kedvelt karakterszínész, David Morse, aki a The Collaborator című versenyfilmmel érkezett.

A Karlovy Vary-i fesztivál szervezőinek mindig is az a legnehezebb feladatuk, hogy teljesítsék az A kategória feltételeit: alapvetően világpremiereket hívnak ugyanis a versenybe. Több forgalmazási és fesztiválszakember megkérdezése után ki tudjuk jelenteni, hogy évente mintegy 100-120 erős művészfilm készül világszerte, ezekből pedig csaknem százat felvesz a három nagy európai mustra, a berlini, a cannes-i és a velencei. Nem vitás, óriási feladat egy igazán ütős program összeállítása.

Tehát abszolút nagy szó, hogy idén, a rendezvény feléig még nem találkoztunk gyenge versenyművel – ilyenbe például a Berlinalén már az első napokban belefutottunk. Az is bizton állítható, hogy az eddig látott versenyművek az emberi drámákra koncentrálnak – egy kivétellel, ez pedig a francia Pascal Rabaté Holidays by the Sea című néma burleszkje, mely viszont az erotikára és a harsány-abszurd humorra koncentrál.

A többi versenymű nem igazán engedi meg magának és nézőinek a nevetés luxusát, viszont egyenesen az érzelmekre támad. A spanyol veterán direktor, Montxo Armendáriz Don’t Be Afraid című mozija egy lány életét mutatja be, akit az apja gyermekkora óta szexuálisan zaklat. Végigkövethetjük a lány személyiségének teljes torzulását és azt a fájdalmas utat, amely végül önmaga megtalálásához és a továbblépéshez vezet. Armendáriz húzása, hogy nem horrorizálja a történetet, nem használ fekete-fehér dramaturgiát, inkább arra koncentrál, hogy a kapcsolatrendszer bonyolultságát érzékeltesse. Két ember drámáját, akik szeretik egymást, de egyúttal a lehető legtöbb fájdalmat okozzák egymásnak.

A válogatás talán legnagyobb pozitív meglepetése a német Christian Schwochow Crack in the Shell című második nagyjátékfilmje, mely szó szerint a színház kulisszái mögött játszódik. Középpontjában Fine, az ifjú színésznő-tanonc áll, aki megkapja a rendező, Kaspar Friedmann új darabjának a főszerepét. A kifejezetten kegyetlen művész – mint megtudjuk – azért választotta Fine-t a szerepre, mert lelkileg instabil, és a próbafolyamat alatt mindent megtesz, hogy a színésznőt „állapotba hozza”. És ez sikerül is, Fine eljut egy pontra, ahol már nem tud különbséget tenni színpad és valóság között, nem tudja, hogy mikor kell, hogy önmaga legyen, és mikor kell a karakter bőrébe bújnia. Noha az ember azt hinné, hogy most már nem lehet a művész és a művészet viszonyát eredeti módon elmesélni, ez Schwochow-nak sikerül, még úgy is, hogy olyan klasszikusokat idéz meg, mint Michael Powell és Emeric Pressburger Vörös cipellőkjét vagy Alfred Hitchcock mesteri suspense-fogásait.

Tarr Lux-jelölt

Karlovy Varyban hirdették ki az Európai Parlament Lux-díjának tíz jelöltjét, melyek között megtaláljuk Tarr Béla A toronói ló című művét, valamint a román–francia–magyar koprodukcióban készült, Marian Crisan rendezte Morgent és a lengyel–norvég–ír–magyar finanszírozású, Jerzy Skolimowski rendezte Essential Killinget. A nominált műveket tizenhét filmes szakemberből álló nemzetközi zsűri választotta ki, amelynek magyar tagja Báron György filmkritikus. A grémium még a hónap végéig háromtagúra szűkíti a listát, a talpon maradtak közül az Európai Parlament képviselői szavazzák majd meg a november közepén kihirdetendő győztest. Az alkotók elismerése mellett a győztes műből az EU minden tagországába kerül egy, az ország hivatalos nyelvén feliratozott kópia.