A hollywoodi külföldi tudósítók, röviden csak HFPA-nak hívott szervezete igen céltudatosan alakítja a díjának, a Golden Globe-nak a sorsát. Elvégre igen nagy szó, hogy sikerült elérniük: az ő gálájuk a hivatalosan a díjszezon nyitó eseménye. A stratégiai pluszok közé írandó, hogy az esemény tévés közvetítése kedvelt program, lévén, hogy szinte az összes élő sztárt sikerül előállítaniuk a vörös szőnyegre, illetve az ültetéses vacsoraceremóniára.

Az utóbbi években pedig sikerült mindig izgalmasabbra is hangszerelni a ceremóniát, mint az Oscart. Ez pedig a jó házigazda-választás eredménye is: néhány évvel ezelőtt mindenki el volt hülve Ricky Gervais brutális poénjain, az utóbbi három évben Tina Fey és Amy Poehler volt a humorfelelős. Igaz, idei teljesítményükre azonban már nyugodtan használhatjuk a kifulladt jelzőt. Az meg persze egy teljesen más kérdés, de nem feltétlenül érdektelen: Magyarországon, csakúgy, mint tavaly, senki sem közvetítette a gálát.

A Golden Globe körülötti szakmai érvelések általában a glamouron túl rendszerint a jelöltek és a díjak szakmai legitimációját is meg szokták kérdőjelezni, lévén, hogy a nagy amerikai stúdiók – különösen a sztárinterjúk terén – kiemelt ügyfélként kezelik a HFPA-s tagsággal rendelkező újságírókat. Ugyanakkor a díjakról szavazó zsurnaliszták elvileg azért mégiscsak nagyon képben vannak, elvégre a mozis díjak mellett a tévés mezőnyt is díjazzák, azzal pedig, hogy külön drámai, illetve komédia/musical kategóriák vannak, a kiosztott elismerések mennyisége is igen tekintélyes, sokak szerint pedig a jelölés pofára megy, azaz minél több sztárt akarnak megfogni a szervezők. (Clint Eastwood fogalmazta ezt jól meg, amikor azt nyilatkozta: a jelölésekkel a vörös szőnyeget castingolják.)

Ha súlyozzuk a kiosztott glóbuszok közötti erőviszonyokat, általában le lehet vonni némi szakmai konzekvenciát. Az idén a független film aratott diadalt, lévén, hogy a tizenkét éven keresztül forgatott Sráckor nyerte meg a legtöbb és legértékesebb díjakat: Patricia Arquette lett a legjobb női mellékszereplő, Richard Linklater a legjobb rendező a legjobb filmnek járó szobrocska mellett - ugyebár most a dráma kategóriát taglaltuk. Sőt, továbbra is itt vagyunk: A mindenség elmélete végül két díjat tudott vinni: a legjobb zene mellett övék lett a legjobb férfi színész is, Eddie Redmayne átlényegülését díjazták Stephen Hawkinggá. A legjobb drámai színésznő Julianne Moore lett (Still Alice).

A vígjáték/musical mezőnyben némileg kiegyensúlyozottabb a helyzet: a legjobb film a kritikusok által is körülrajongott, Wes Anderson rendezte Grand Budapest Hotel lett, a vegyes kritikai fogadtatásban részesülő Birdman avagy A mellőzés meglepő ereje hét nominációt is kapott, végül Alejandro González Inárritúnak meg kellett elégednie a forgatókönyvírói elismeréssel, illetve a főszereplő Michael Keaton lett a legjobb vígjáték/musical színész. Milyen kár, hogy a Birdman nem zenés film, komédiaként pedig vérbeli dráma. De a legjobb komikus férfi mellékszereplő J. K. Simmons alakítása a Whiplashben is inkább drámai. Mindegy, ő nagyon megérdemelte, hogy díjazzák. Az Cecil B. Demille-életműdíjat George Clooney kapta, aki a Műkincsvadászok című tévedéssel blamálta magát tavaly.

A legjobb animációs film az Így neveld a sárkányodat 2 lett. A legjobb idegen nyelvű film kategóriában az Európai Filmdíjakon való tarolás után a lengyel Ida című film számított volna papírformaszerű győztesnek, de végül az orosz Andrej Zvjaginjcev rendezte Leviatán lett a befutó. Mondjuk ki: ez nem csak innovatív, de szakmailag is igen rendben lévő döntés volt. Az Idát mindenki szerette, de a Putyin-féle Oroszországgal kritikus mű nagyon sok kritikusnál volt a tavalyi év topja. Az orosz film alkotói egyébként igen szenzibilis köszönőszöveggel léptek színpadra: a történet egyetemességét ecsetelték, lévén, hogy a kisember harca a hatalommal szemben Koreától Párizsig mindenhol érvényes.