A Fehér Ház tette közzé Barack ­Obama elnök nyilatkozatát: „Gabriel García Márquez halálával a világ elveszítette egyik legnagyobb képzelőerejű íróját – és fiatalkoromtól fogva egyik nagy kedvencemet. A sokmillió rajongója által szeretettel Gabónak nevezett író először a Száz év magány című regényével vívott ki nemzetközi elismerést."

"A mester mondta: az élet nem az, amit megélünk, hanem az, amire emlékezünk, és az, ahogy emlékezünk rá, ahogy elmeséljük."

Az amerikai elnök úgy folytatta: "Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy találkozhattam vele Mexikóban, ahol megajándékozott a regény dedikált példányával, ez máig féltve őrzött emlékem. Mint büszke kolumbiai, Amerika népének képviselője és hangja, valamint a mágikus realizmus mestere, sokakat inspirált, tán még arra is, hogy tollat ragadjanak. Részvétem fejezem ki a családjának és barátainak, akik – remélem – vigaszt találnak a tényben, hogy Gabo életműve az elkövetkező nemzedékekkel is együtt él majd."

Bill Clinton volt amerikai elnök úgy nyilatkozott: „Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy több mint húsz éven keresztül a barátja lehettem, és ismerhettem nagy szívét és csillogó elméjét."

Miguel AngeL Mancera, Mexikóváros polgármestere is megszólalt. Még polgármesteri kampánya során ebédelt együtt az íróval, és mos túgy nyilatkozott: Gabriel García Márquez halála „nagy veszteség társadalmunknak és a betűk birodalmának. A mester mondta: az élet nem az, amit megélünk, hanem az, amire emlékezünk, és az, ahogy emlékezünk rá, ahogy elmeséljük."

Juan Manuel Santos, Kolumbia elnöke szerint „Ezer év magány és bánat minden idők legnagyobb kolumbiaijának halálára. Részvét és együttérzés Gabának [García Márquez felesége] és a családnak. A gigászok soha nem halnak meg."

José Ignacio Wert, spanyol oktatási, kulturális és sportminiszter szerint García Márquezben „a spanyol nyelvű irodalom legjelentősebb képviselőjét és a XX. század egyik legfontosabb regényíróját veszítettük el." A miniszter kiemelte a Száz év magányt, mint „az egyetemes irodalomtörténet egyik nagy szövegét. A saját életműve mellett Gabo kivételes írók sokaságát hozta össze, sokukat Barcelonában – a spanyol nyelvű könyvkiadás fővárosában – a 60-as években."

Gabriel García Márquez márciusban, 87. születésnapján Fotó: MTI/AP – Eduardo Verdugo

A perui kolléga, Mario Vargas Llosa úgy fogalmazott: „Meghalt egy író, akinek művei nagymértékben hozzájárultak irodalmunk hírnevéhez és népszerűségéhez. Regényei túlélik őt, és szerte a világban új olvasókat vonzanak."

A kiváló mexikói forgatókönyvíró, Guillermo Arriaga szerint „Hatalmas veszteség az egyetemes irodalomnak. A legnagyobb tiszteletadás a műveinek újraolvasása lesz."

A Frankfurter Allgemeine Zeitung Andreas Platthaus szerkesztő a nekrológjában egyebek mellett elmondja, hogy García Márquez a húsz évvel ezelőtt megjelent A szerelemről és más démonokról című könyve után fontos művet már nem írt, elsősorban a betegségei miatt. (Első rákbetegségét 1999-ben diagnosztizálták.) Nem kapta meg a spanyol ajkú irodalmi világ legfontosabb díját, a Cervantes-díjat, ami rajta múlt, mert a Nobel-díj után kijelentette, hogy most már nem akar több díjat – kapják a fiatalabbak. Mielőtt író lett volna (a Száz év magány negyvenéves korában jelent meg), neves újságíró volt. Ifjúkori barátja Fidel Castrónak, akivel a barátság mindvégig kitartott.

A Neue Zürcher Zeitung nekrológja kiemeli, hogy noha Latin-Amerika irodalma nem volt terra incognita (a Száz év magány bombasikere előtt a brazil Jorge Amado volt a legismertebb dél-amerikai író), az érdeklődést a földrész iránt mégis ő, García Márquez keltette fel.

A Tagesspiegelben felidézik, hogy tíz évvel a Száz év magány után Márquez azt nyilatkozta: neheztel a regényre, mert a többi, születendő művét fogja elnyomni; hogy Mario Vargas Llosa egy PEN-konferencián Castro udvari költőjének nevezte, s hogy élete utolsó éveiben demenciában szenvedett.

A Spiegel arra emlékezik, hogy García Márqueznek 1981-ben el kellett menekülnie Kolumbiából, mert az akkori államelnök, Julio Turbay azzal gyanúsította, hogy az M-18 nevű gerillaszervezetet finanszírozza. Azóta élt Mexikóban. Fidel Castro mellett barátja volt Mitterrand, Clinton, Felipe González egykori spanyol miniszterelnök. Európa számára Dél-Amerika – mondta egyszer – „egy férfi bajusszal, gitárral és revolverrel".

A New York Timesban ­Jonathan Kandell, a lap Mexikó-szakértője nekrológjában kiemeli, hogy Gabriel García Márquez – sok latin-amerikai értelmiségihez hasonlóan – fontosnak érezte, hogy kifejtse véleményét kora és hazája politikai konfliktusairól. Baloldaliként szemlélve a világot élesen szemben állt Pinochet jobboldali chilei diktátorral, és jó barátja volt Fidel Castrónak, akinek még kéziratban megmutatta a műveit. Felidézi, hogy amikor a Száz év magány későbbi szerkesztője megkapta az ismeretlen kolumbiai író kéziratát, és belekezdett az olvasásba, oldalanként növekvő izgalommal dobálta a földre a kézirat lapjait. A regényt Pablo Neruda „a legnagyobb spanyol nyelvű revelációnak" nevezte a Don Quijote óta. Az újságíró elmondja, hogy García Márquezt nem nyűgözte le Nyugat-Európa, ellentétben számos latin-amerikai íróval, akik a műveltség forrásának tartották.

A Guardianben Nick Caistor, a spanyol és portugál irodalom kiemelkedő angol fordítója írt nekrológot. Megemlíti, hogy a Száz év magány több mint 25 millió példányban kelt el szerte a világon, s hogy az író mindvégig sokat merített korai újságírói pályafutásából: a legtöbb, úgynevezett „mágikus realista" történet forrása egy-egy valóságos mese, amit valakitől hallott.