Ahogy 1980 óta minden évben, az idén is megrendezik a hazai science fiction szcéna legnagyobb seregszemléjét, a Hungarocon fesztivált, mely két évtized után tér vissza a fővárosba vidékről. 

A zsáner minden szegmense összeér itt – tudjuk meg Juhász Györgytől, a vasárnap az Urániában megrendezendő fesztivál egyik szervezőjétől. Jön a rajongó, jön a kiadó és maga a szerző is. A könyvvásár mellett lesznek előadások, kerekasztal-beszélgetések, filmvetítések és egyéb, a közönség aktivitására is számító programok. Hagyományosan a Hungaroconon adják át a Zsoldos Péter-díjat, amelyet évente két kategóriában osztanak ki, az elmúlt esztendő legjobb, nyomtatásban megjelent regénye és legjobb elbeszélése, illetve az írásművek szerzői kaphatják. De itt hirdetik ki a fesztivál egyik atyja, az 1998-ban elhunyt Preyer Hugó emlékére kiírt amatőr sci-fi novellaíró pályázat eredményeit, és a legjobb műfordításért járó, a 2008-ban elhunyt szerkesztő-fordító-filmtörténészről, a szcéna fontos alakjáról elnevezett Trethon Judit-emlékgyűrű is itt talál gazdára évről évre. (Trethon alapította az első hazai Star Wars-fan­klubot is.)

A nyolcvanas években óriási sci-fi klubélet volt Magyarországon, el lehet képzelni, milyen méreteket ölthetett egy-egy találkozó akkor, amikor a színtér legfontosabb (illetve: egyetlen) lapja, a Galaktika százezres példányszámban jelent meg. Ez egész Európában igencsak tiszteletre méltó méretű rajongótábort feltételezett. A rendszerváltozás után aztán olvadni kezdett a sci-fi tábor. Ennek egyik oka, hogy számos olyan kiadó jelent meg a liberalizált könyvpiacon, amely a gyors meggazdagodás céljával kezdett tudományos-fantasztikus regények közlésébe, e szereplők aztán szakmányban adták ki a fércműveket is, ami elkedvetlenítette az olvasókat. A rajongótábor erodálódásában közrejátszott az is, hogy az enyhülés, majd a vasfüggöny leomlása után megszűnt a magyar sci-fi egyik fontos funkciója, vagyis hogy úgy beszélt a kor társadalmi valóságáról, hogy közben látszólag a távoli jövőben, sőt: idegen galaxisokban jártunk.

Így véli Németh Attila is. A Galaktika felelős szerkesztője azt mondja, az 1972-ben indult folyóiratnál a szocializmus évei alatt olyan emberek dolgoztak, akiket amúgy nem kedvelt a rezsim, ezért máshol nem hagyta őket szóhoz jutni, „csak” a sci-fi műfajában. Az ellenzéki jelleg okafogyottsága után viszont a Galaktika megmaradt irodalmi lapnak. A novellák, regények nem lettek rosszabbak, mégis, az ellenzéki buké felszállásával vesztett vonzerejéből a science fiction, 1995-ben pedig jobblétre szenderült a Galaktika – de ez csak tetszhalál volt, hiszen kilencéves szünet után, 2004-ben újra megjelent. A pauza idején felbukkant ugyan néhány újabb tematikus magazin, ám átütő sikert egyik sem hozott, még a legnépszerűbb, az Átjáró is mindössze 15 lapszámot élt meg. A szerkesztő a Népszabadságnak elmondta, most körülbelül tízezer példányban jelenik meg a magazin. Míg a kezdetekkor értelemszerűen óriási lemaradásban voltak a lap szerkesztői, hiszen azelőtt nem volt állandó és dedikált fóruma a science fictionnek, ráadásul a műfaj, illetve a tematika alapvetően mégiscsak a nyugathoz volt köthető, Kuczka Péter – a Galaktika antológia alapítója – és csapata áldozatos munkájának köszönhetően folyamatosan csökkent a hátrány: a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatban és a Galaktikában is sorra jelentek meg a műfaj klasszikusai. Elsőként Asimov A halhatatlanság halála című regénye. Szóval, próbálták a legjobbat kihozni a helyzetből.

A mai Galaktika már nemcsak a hátrány ledolgozásban jár élen, de a kortárs science fictionre helyezi a hangsúlyt. A stáb gyakran jár külföldi fesztiválokra, hogy megismerje más országok sci-fi termését, szerkesztőkkel, szerzőkkel ismerkedjen – s nem utolsósorban azért is, hogy a magyar tudományos-fantasztikumot népszerűsítse. Németh azt mondja, egyelőre nem sikerült elérni, hogy a külföldi szcéna aktívan figyelje, mi történik nálunk, s határon túli kiadók lecsapjanak a friss magyar sci-fi regényekre. Elvétve meg-megjelenik néhány novella, de az áttörés még nagyon messze van.

Ha eljön egyáltalán. A nemzetközi kiadók ugyanis lényegében egyáltalán nem tudnak foglalkozni magyar nyelvű kéziratokkal, a fordítás költségei így mindenképpen a hazai kiadókat, de leginkább mégis a szerzőket terhelnék, akiknek érthető módon ez nem feltétlenül fér bele.

Ezzel egyetért Szélesi Sándor is. A sci-fi rajongók körében leginkább Anthony Sheenardként ismert író, az SFportal szerkesztője úgy látja, még ha futja is egy szerzőnek arra, hogy lefordíttassa saját művét, és mondjuk elhelyezze az Amazonon e-könyvként, nagy kérdés, hogyan hívja fel a figyelmet a több tízezer hasonló témájú kiadvány között éppen a sajátjára. A másik oka annak, hogy a magyar sci-fi külföldi ismertsége a nullához konvergál, Szélesi szerint az, hogy belföldön nincsenek olyan irodalmi ügynökségek, amelyek ezzel a műfajjal foglalkoznának. A külföldi agentúrák számára pedig „nem vagyunk piac”. Elképesztően nehéz egy-egy új nevet bevezetni, egyszerűen nem éri meg. Anthony Sheenard még szerencsésnek mondható egyébként: az Excalibur keresése című regénye megjelent szlovákul is.

Az aktuális nemzetközi élvonal követéséről szólva Szélesi azt mondja, a kiadók próbálják utolérni a trendeket, de így is viszonylag nagy a lemaradás, még ha jobb is a helyzet, mint korábban. A sci-fit megjelentetőknek szerinte elemi érdekük, hogy kortárs irodalmat kínáljanak az olvasóknak – hiszen a műfaj nagyon nagy előnye a többi irodalmi válfajjal szemben, hogy mindig az aktuális áramlatokra reflektál, az emberiség jelen idejű félelmeit használja ki. „A sci-finek az aktualitás az egyik legfontosabb jellemzője” – így Szélesi.

S hogy van ez az egész az álnevekkel? Hát úgy, hogy még ma is sokkal könnyebb eladni egy sci-fit, ha angolszász csengésű nevet visel a szerző. A magyar olvasó nem bízik a magyar szerzőben. Csak az után, ha egyszer már bedőlt a névnek és elégedett a tartalommal... Szélesi-Sheenard azt mondja, nem mindenhol van ez így. Csehországban például maguk az olvasók fordulnak el az adott szerzőtől, ha az angolszász néven szeretne publikálni – nem érzik hitelesnek. Az eddig weboldala tanúsága szerint 25 regényt, 5 kisregényt, s több tucat elbeszélést publikált, vagyis a hazai színtéren mindenképpen ismert szerző állítja: még ma is sokkal könnyebb eladni egy Sheenard-, mint egy Szélesi-könyvet. S a valóban külföldi szerző által írt kötetek is hamarabb találnak gazdára. „Kár, hogy így van. Hiszen a magyar sci-fi is meg tudna erősödni – ha az olvasók figyelnének rá.”

Kubrick és az Űrgammák

A sci-fi már egészen korán helyet követelt magának a filmiparban: Georges és Gaston Mélies 1902-ben alkotta meg az Utazás a Holdba című filmet, amelyet Verne azonos című regénye és H. G. Wells Emberek a holdban című műve ihletett. Vagyis az egyik legősibb műfaj a sci-fi.

Művészi szempontból mindenképpen az ötvenes–hatvanas években tetőzött  a zsáner. A Szovjetunió tudományos fantasztikumát Andrej Tarkovszkij neve fémjelezte: a Stalker és a Solaris ma is megkerülhetetlen. Stanley Kubrick 2001: Űrodüsszeia című filmjét sokan minden idők legjobb sci-fijének tartják. De a francia új hullám is komolyan vette a műfajt, Ray Bradbury Fahrenheit 451 című regényének Truffaut általi feldolgozása ma is legendás, és Godard Al­phaville-je is viszonyítási pont. A fontos művészfilmekkel párhuzamosan persze folyamatosan készültek a gyengébb produkciók, később pedig nagyon ritka lett a vegytiszta sci-fi, a divat az űrbe helyezett akciófilm, krimi stb. lett.

Az 1966-ban elindult Star Trek új keretek közé helyezte a műfajt, ez volt az első ilyen tévésorozat, és ahogy egy jó sci-fi, ez is megelőzte korát, több szempontból is elsőnek mondható. A Star Trekben csattan el például az első nyilvános, tévés csók fekete és fehér színész között, valamint az első „víruslevél” is a sorozathoz kapcsolódik: amikor a rajongók megneszelték, hogy a CBS levenné műsoráról a szériát, levelekkel árasztották el a csatornát, a vezetőség végül a folytatás mellett döntött. A sorozat később megbukott, s csak a Star Wars sikere után kezdték újra játszani. George Lucas sagája pedig 1977-től máig tartja népszerűségét.

A magyar science fiction filmek finoman szólva sem rúgtak labdába. Összesen két próbálkozás volt, az 1972-es Pirx kalandjai, amely Stanislaw Lem regénye alapján készült, és az 1995–98 között sugárzott Űrgammák sorozat. Utóbbi nem annyira filmes, mint inkább politikai vihart kavart maga körül: a köré szervezett (egyébként baloldali kötődésű) egyesületnek a srácok körében végzett adatgyűjtéséből hatalmas botrány lett.