Füst a víz fölött
Cigi a kezükben, miként a beengedő embernek. A Vajda Péter utca 10 szám alatt, ahol az épület ma is áll, de töküres, az egyik legnagyobb közép-európai gyáróriás gyomrába vezetett az út. A magyar ipartörténet gigantikus sikereket magáénak mondható üzemébe lehetett itt belépni a főbejáraton, ahol egykor mozdonyokat, illetve az ős-ganzos zsenik (Déri-Bláthy-Zipernovszky) nyomán villamostechnikai berendezéseket gyártottak. Ez a zsúfolt évszázadokkal terhelt telek lett mára a széttört, szétdarabolt múlt.
Hetvenkettő ősze, a kép előterében atomlábú hölgy. A miniszoknya segít abban, hogy könnyen belőjük az évtizedet. Szexi fricska a vaskalapos rendszernek. Egy ilyen ringó csípejű ifjúkommunista hölgy miatt léptem be ezen az őszön a KISZ-be. A hosszú iskolaköpeny vége – amelynek viselését hetvenegy őszén tették kötelezővé – beakadt a radiátorba. A hasadó hangról azonban a Deep Purple 72 nyarán kiadott, Head Machine (Fejgép) című lemeze jut eszembe, amelyet körülbelül olyan hajú fiúk társaságában hallgattam végig legalább ötszázszor, mint akik a Ganzba igyekeztek.
Osztálytársam otthonában élvezkedtünk a Smoke on the water taktusaira, s közben egyfolytában figyeltük, hogy a vicces nagypapa által Lenin névre keresztelt tacskókutya ki ne szökjön az utcára. Amikor ez mégis megesett, a tata szétterpesztett lábbal állt a kapuban, és azt üvöltötte: „Lenin, a k... anyád, gyere haza!” Bömbölt a Sanyo-magnón (ejtsd ’sanyó’) a Highway Star, de ezt mégis mindenki meghallotta a környékben.
A nyári termelési gyakorlatot egy a Ganzzal talán még üzleti kapcsolatban is álló kisebb üzemben töltöttem. Reggel hatra mentem, s akár a felnőtteknek, nekem is blokkolnom kellett a bejáratnál. Egyvalaki blokkolt a másik öt helyett, ami azt jelentette, hogy hetente egyszer kellett korán kelni. Szép volt a nyár, bár őszinte sajnálatomra szünetelt az ifjúkommunizmus. A gépműhelyben volt egy öreg meg egy fiatalabb szakink. Az öreg a háborús élményeit mesélte, szerette a viccelődést, a fiatalabb fönnhordta az orrát, s arról győzködött bennünket, hiába akarnánk vasasok lenni, nem fog sikerülni, inkább menjünk kubikosnak. A hatalmas esztergagéphez, amelybe a több méter hosszú villamos forgórészt befogták, s három nap alatt szedett le belőle a kés másfél millimétert, ritkán engedett, azt mondta, bajunk lenne, az ilyen „hippitörmelékek” miatt nem szeretne börtönbe kerülni. Különben is vágassuk le a hajunkat, mert elkapja a tokmány, s akkor megnézhetjük magunkat. De csak azt érte el, hogy mi néztük végig az ő kálváriáját. Amikor az öreg egy villanyrezsón tíz percig melegítette a bádogbögréjét, illedelmesen hallgattunk. De vigyorogva szisszentünk fel, amikor a polchoz lépve ez a nagypofájú ember megmarkolta. Füstölt a bőre, ordítás söpört végig az üzemcsarnokon.
Amikor ezek az akkori fiatalok belépnek a gyárkapun, már elkezdődhetett a müncheni olimpia, amelyen palesztin terroristák tizenegy izraeli sportolót ejtettek túszul s öltek meg. Hallhattak valamit Ulrike Meinhofról és Andreas Baaderről, akiket a Fekete Szeptember szintén ki szeretett volna szabadítani. Hallhatták a nevüket, de sokat nem tudhattak róluk. A cenzúra jól zárt, hogy mi történt, benne lehetett a tévében, de a részleteket alaposan megszűrték. A Ganz Vajda Péter utcai főbejáratán belépő kortársaim elsősorban Hegedűs Csaba, Balczó András, Fenyvesi Csaba, Gedó György és Földi Imre aranyának, illetve a Schmitt Pállal felálló párbajtőrcsapat győzelmének örülhettek.
Hogy örültek-e, a kép mellett landoló cikkből tudhatnánk meg pontosan. De azt vagy nem írták meg, vagy ha mégis, nem jelent meg. Ez az oka annak, hogy a ma már javarészt kínaiak uralta Ganz-telek régi látogatóit nem tudjuk a nevük alapján felkérni arra, hogy jelentkezzenek.
