Eszemben sincs összetéveszteni az írót a főhősével, még akkor sem, ha ez a főhős megint egyes szám első személyben beszél. Azért kapunk elég jelzést Bartis Attilától, hogy ez nem ő. Meg elég jelzést arról is, hogy kicsit mégis ő, vagy talán nem kicsit, ez is az írással teremtés lényege: vannak javított és rontott változatok, alternatív életek. Mondhatni, ez az írásművészet dicsérete: nem bírom ezt a pofát. De kicsit sem.

Ilyenkor persze meg is rémül az olvasó. Melyik pofát nem bírja. A teremtettet? Szabad Andrást, aki láthatóan nagy szenvedő, és minden oka meg is van a nagy szenvedésre, viszonylag rövid ideig van két szülője, az egyik börtönben van, és mikor kijön, a másik meghal. ­Amúgy is tehetséges gyerekként él Kádár alatt, Aczél alatt, meg is van a véleménye róluk, mondjuk, azt nem állítom, hogy nagyon eredeti véleménye volna róluk, de hát ő sem ismeri úgy igazán őket, nyilatkozni így egyszerűbb valamivel. De ilyenkor csak ezt a szegény és tehetséges Szabad Andrást nem bírom, a nők kedvencét, aki mégis, mégis azt az egyetlent keresi, megtalálja, elveszíti? Vagy a szerzőt nem bírom, az ő tragikus életérzését, az állandó fekete ruháit, fekete hátte­reit, ami persze még mindig jobb, mint a szürke.

Egyébként azt azért fontos mondani: a könyv meg van írva. Eleinte úgy látszik, aparegény lesz belőle, az anyaregény párja, némileg hasonlóan kirobbanó jókedvvel, együtt élünk, egymás melletti szobákban, de nincs közünk egymáshoz, csak tönkretesszük a másikat, nyomjuk egymást a víz alá, két boldogtalan fuldokló az akváriumban. Aztán az apa az apák megszokott sorát követi, és meghal, de a könyvnek még messze nincs vége, a fotográfus Szabad Andrásnak új modellje érkezik, szerelemmel a szí­vében és boldogsággal a retiküljében, de hát tudjuk, amit tudunk, ez itt Magyarország a hetvenes években, itt nem lehet boldognak lenni, és előbb vagy utóbb valakinek távoli országba kell költöznie.

Nyilván az is idegesítő, ha valaki a boldogságot csak szexualitással tudja ábrázolni, és ha már így ábrázolja, akkor is szívesebben olvasnék valakiről, aki ezt a szexuális boldogságot kicsit változatosabban éli meg, nem csak vágyakozó vagy eksztázisba esett asszonyokat hagy maga után, de ezt már megszoktam: nálunk minden irodalmi egyes szám első személy eszelősen jó szerető.

A könyv így is olvasható. Ami nem kis szó, hatszáz oldal, és sokszor nagyon rövid részekből áll, eleinte azt is hittem, hogy ez valami fényképalbum lesz, akkora szövegekkel, amelyek képeslapnyi vagy maximum egyoldalnyi fényképek hátuljára ráfér. Később néha túlnyúlnak a fejezetek vagy mik a fényképek méretén, de nem ez a baj. Hanem ahogy jönnek az oldalak, és mégsem az embert ismerjük meg, csak a pózait. Mégsem a barátait, szerelmeit, szüleit látjuk, csak ezt a nagy ént, a nagy póz ént. Rendben van, te vagy a legmacsóbb macsó, osszál ki még két pofont, bőgjél, szenvedj, csak nőj fel, Szabad András, még mielőtt meghalnál.

Nem tévesztem össze az írót a hősével, de a felnövés neki sem ártana.