Mikó László / Népszabadság/archív

Már a XVIII. századból van hír arról, hogy a piaristák épülete mögött (vagyis a későbbi Erzsébet híd északi oldalán) jegyet szedtek a fürdőzőktől.

Azt már biztosan lehet tudni, hogy Mayer György 1829-ben nyitotta meg fauszályos strandját az épülő Lánchíd mellett, nagyjából az Akadémia épületénél.

1840-ben két másik követte: Kammermayer Antal Nemzeti Uszodája és a Depini testvérek úszó strandja a görögkeleti templom előtt. A Lánchíd építésénél nagy érdemeket szerzett Clark Ádámnak itt is szerepe volt, az általa tervezett szerkezettel két perc alatt ki tudták emelni a vízből az egész uszodát tartó kosárszerkezetet.

Később nyílt ingyenes uszoda a Szent Gellért rakparton, Óbudán a Nagyszombat utcánál, a Dráva utcánál és a Kopaszi gátnál. Volt egy a Parlament alatt is, amely még a II. világháború idején is üzemelt.

Az ötvenes években tervezték, hogy újra nyitják egyiket-másikat, de végül nem lett belőle semmi.

Azért uszoda nélkül is meglehetős fürdőélet folyt a Dunán. A hetvenes évek közepéig sokan fürödtek például a Római-part és a Szúnyog-sziget stégeiről. A Margit-sziget déli végénél is bemerészkedtek a fiatalok a vízbe, hogy kipróbálják, le tudják-e győzni az örvényt, amely a pilléreknél veszélyesen húzta lefelé őket.

Az ijedten kapálódzók életüket kockáztatták, de megvolt a technikája, hogyan lehet türelemmel kivárni a pillanatot, amikor egy erőteljes rúgással felszínre jöhet az úszó.

Magam ezt sosem mertem volna megpróbálni, de a családi hagyomány kötelezett rá, hogy a Dunában bizonyítsam be, igazán megtanultam úszni.

Apám számtalanszor mesélte, mennyire féltette őt az anyja, de nem tudta visszatartani, hogy a Vizafogónál a többiekkel együtt beugorjék a Dunába. És mindig felfelé kezdtek úszni, hogy hosszas küzdelem után ugyanott jussanak ki a partra, ahonnan elindultak.

(A Dráva utcai részt különben azért nevezik így, mert, amikor még tiszta volt a víz, idáig úsztak föl a Fekete-tenger felől a vizák, hogy lerakják ikráikat. A hatalmas – négyméteres, ötszáz kilós – állatokat aztán itt fogták ki a pesti halászok.)

A háború alatt egy Edit napon (szeptember 16-án) pedig, mert nem volt pénze virágra, átúszott a szigetre, hogy onnan hozzon egy csokorral menyasszonyának, azaz anyámnak.

Nyolcévesen már biztonsággal a víz fölött tudtam maradni, a bátyáim bevittek hát magukkal a vízbe a Jászai Mari téri hajóállomásnál.

Előtte megtapasztaltam a Rómain, hogy nagyon kell tempózni, mert kegyetlenül visz a víz, és nem kifelé, hanem középre húz. Itt még erősebb volt a sodrás, minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne verje fejemet az acél hajóhídba. Nagy élmény volt, máig büszke vagyok rá.

Más kérdés, hogy akkor már régen tilos volt a fürdés. Az iparosodó nagyváros szennyvize tisztítás nélkül ömlött a folyóba, a hatvanas évek közepére már rettenetesen olajos és büdös lett a Duna. És ha felépült is a nagy szennyvíztisztító, amely ma a szennyezés 95 százalékát kiszűri, már sosem lesz annyira kék a Duna, hogy Budapest belső területén fürödni lehessen benne.

Amikor 2009-ben létrehoztak egy, a régiekhez hasonlító uszodát a pesti oldalon, nem a folyó vizét engedték át az építményen, hanem két medencébe ivóvizet töltöttek. Csak egy idényt élt meg, azután eltűnt ez is.

Ez a strand nagyjából éppen ott volt, ahol a képen látható fiúk besétáltak a vízbe 1969-ben. Nyilván tudták, nem szabad, és nem fogják elhinni nekik, hogy Szent Gellért testét keresik a part mentén. Mintha látnám is az arcukon, hogy tilos élvezetben van részük. Jó is az néha.