Alig ért véget a rendszerváltás, amikor egy rekedtes hang azt ordította az éterbe, hogy: Neked könnyű lehet. Meg hogy: arra gondolok, amire akarok! Nem voltak ezek túl magvas gondolatok már akkor sem, de az egyszerűség friss felhajtóerőt kölcsönzött a daloknak. Mert igen, dalokról, sőt slágerekről volt szó, olyanokról, amelyekben már nem a sorok között, meg az okos metaforákban, képes beszédekben kellett keresgélni az értelmet, áthallást, fricskát.

És persze jött a mindent áttörő Szerelmes vagyok, és a tény, hogy lehet a kedves fejőnő vagy kurtizán, de akár a munka hőse is, az érzés valahogy ugyanaz. És igen, nagyon bírtam '90-ben A Madárjós vakáción című, szerintem mindmáig legjobb Republic-dalt, benne a minden okosságot kissé kigúnyoló szentenciát: azért széles a folyó, mert nagyon hosszú a híd.

Ismétlem: kilencvenben, amikor még semmit nem tudtunk a dakota közmondásokról, és a közbeszéd is hirtelen őszintévé és keresetlenné vált, az Indul a mandula!!! igen nagyot ütött. Akkor még úgy tűnt, hogy a Bódi László (Cipő) vezetésével felálló csapat lehet az a zászlóshajó, amely sikeresen gúnyolja önmagát és mindenkit, aki túlságosan komolyan veszi magát. Az volt az az összekacsintós pillanat, amikor tényleg repült a bálna, és szinte biztosra lehetett venni, hogy aki hülye, az is marad! És persze a csapatnév, a Republic is valami egészen mást, többet jelenthetett.

És igen, jó volt, nagyon jó volt Cipő érces hangja, antisztársága (igaz, akkoriban még azt sem tudtuk, hogy mi fán terem a celeb). Aztán jöttek sorra a nagylemezek, az egész országot megtáncoltató sramli, a Szállj el kismadár, a Csillagok, csillagok és a 67-es úton, meg minden más. De sajnos egyre kevesebb lett a Furcsa magasban és egyre több az ugyanazt a kétszáz szót és néhány akkordot forgató tucatdal.

A szinte öngyilkos szorgalom, a minden évben lemezt szülő igyekezet kikezdte a frissességet, az iróniát. Pedig a népzenével összeölelkező egyszerűség még rengeteg jó dalt adott nekünk, és a kilencvenes évek elején elképzelhetetlen volt egy házibuli Republic-sláger nélkül, mert működött a gyár, ömlött a szén, mind a tizenhat tonna.

Aztán megint a bonyolult lett a divat, sztárok özönlötték el a tévéket, a közbeszéd megint hazugságoktól és féligazságoktól volt fontos, a Republic meg elkövette a legnagyobb bűnt: maradt olyan, amilyen volt. Ezért lehetett rajongani érte, és ezért lehetett sajnálkozva legyinteni rá. Egy idő után én sem követtem a munkásságukat, nem vettem meg sorra mind a 34 lemezt (köztük egynémely tuti válogatást), de azért figyeltem rájuk. Elismerően csettintettem a Cseh Tamással közös munkára, és megmosolyogtam a Balázsovits Edittel készült albumot. Egy ideje már nem is jártam koncertükre, de néha még elkapott a régi hangulat. A neked könnyű lehet tavaszi fílingje.

És most vége.

Annak a Republicnak biztosan. Hiszen Cipő nélkül, az ő hangja nélkül már egyik sláger sem lesz az igazi. Ha egy zenekar ennyire összenő a frontember hangjával, akkor a show a közhiedelemmel ellentétben már nem megy tovább. Legördül a függöny és vége. Így volt ez Mercury és Morrison esetében is, hogy most nagyképűen ilyen híres elődökkel példálózzak.

Persze tudtuk, hogy komoly a baj, de reménykedni még reménykedtünk: hátha történik valami. Hátha elrepül a nehéz kő, és marad a csoda. Nem maradt. Cipő nem akart más szívével élni. Lehet, hogy kissé patetikus ez így, de az igazsága most mégis mellbe vág.

És marad a hiány. A fiatalságunké, a régi nyaraké, és a fényes utaké. Ilyesfajta hiányt ütni pedig tényleg csak a legjobbak képesek. Akik egyszer rátapintottak valamire, és annak neve lett, dúdolható igazsága. És igen, most újra kezeket látunk furcsa magasban.