Ha voltak, nem adtak vonalat. Ha adtak, nem jött létre kapcsolat, vagy ha létrejött, rendre megszakadt. És közben recsegtek, elnyelték a tantuszt (később a forintost, majd a kétforintost stb.), a készülékhez erősített lánc végéről (már ha maga a lánc megvolt még) gyakran hiányzott a kagyló - jobb esetben csak a membránt vagy a mikrofont lopták ki belőle -, a fülkék falához ezüstre mázolt szögvasakkal odacsavarozott telefonkönyv pedig fonnyadt, esős úton halálra gázolt salátára emlékeztetett.

Az ifjú olvasó, aki ma bemegy az első telefonkereskedésbe, és olyan készüléket vesz, amilyet csak szeretne, aligha fogja elhinni, hogy volt ebben az országban egy időszak, amikor politikai érdem, nem pedig a rászorultság - pláne nem hóbort vagy puszta igény - alapján juttatott polgárainak telefonvonalat az állam. Amikor az igénylések beadásakor erősen ajánlott volt a munkahelyi négyszög - a párt, a KISZ, a szakszervezet és a főnök - bélyegzős ajánlásával benyújtani a papírt, s ha fegyveres személy is adódott a családban, csatolni a honvédség, a rendőrség, az MHSZ, a kerületi légóparancsnok, végső esetben a munkásőrség, a tanácstag, a házmester pártoló sorait is.

Telefon persze még így sem lett, de a Magyar Posta Távbeszélő Igazgatóságán ilyenkor legalább nem dobták automatikusan a szemétkosárba a kérvényt, és válaszukban a legnagyobb együttérzés hangján közölték: telefonigénylésének teljesítésére sajnos nincs mód; az önök lakókörzetében a következő (két, három) ötéves tervben nem tervezünk központbővítést, hálózatfejlesztést.

A lakásoknál értéknövelő tényező volt a telefon, a saját vonallal rendelkező szomszéd, a nyilvános készülék (közértekben, trafikokban, presszókban, éttermekben működtek ilyenek) vagy a házhoz közeli fülke. Ide tantusszal - később megfelelő számú és címletű forintossal - a zsebében sétált el az ember, és várt türelemmel, hogy a sorban előtte álló idős hölgy kíméletlen aprólékossággal végigmondja a pitereceptet, majd érdeklődjön a fostos kismacska hogyléte felől. Előtte már végighallgathatta a mentegetőző iparost, a pár napja elköltözött férjét lestriciző zokogó asszonykát, a nagypapának névnapi köszöntőverset mondó óvodást. És vártunk türelmesen, mint annyi mindenre azokban az időkben. Köztük évtizedeken át a telefonra, legyen az akár csak egy nyamvadt ikervonal is.

A fülék formája sűrűn változott. Voltak a sárga, vasvázas fémdobozok, majd a csak bokáig takaró műanyag kasztnik, míg ma a köldök vonaláig erő, félig nyitott, kagylóformájú buborékok dívnak. Változtak a használói trükkök is. A régi karos masináknál a kézibeszélőt tartó kar szapora pötyögtetésével lehetett a telefonszám impulzusait produkálni, a legelterjedtebb módszer azonban a kifúrt, majd damilhoz erősített, így a masinából visszahúzható tantusz volt. Ezért a biztonságra mind nagyobb gondot fordítottak a gyártók: újabb és újabb, vandálbiztosnak mondott darabok kerültek a fülkékbe - duplán páncélozott perselyekkel.

Aztán végül az élet oldotta meg a fülkekifosztásokkal kapcsolatos, illetve az ököllel tárcsázók miatti üzemeltetői aggodalmakat: Magyarországon is megjelentek a telefonkártyák, az érmés készülékek száma pedig attól kezdve csökkeni kezdett.

Bánhalmi János 1967 decemberében készült felvételén egy akkor új fülketípust látunk. Sokszázezren vártak akkoriban országszerte saját telefonra; számuk 1990-ben már kis híján elérte a létező előfizetőkét.
Mobiltelefont pedig legfeljebb a James Bond-filmekben láthattunk.

Naná, hogy a bécsi mozikban.

telefonfülke