Varga Imrének ugyan helye volna itt, de ettől akár el is tekinthetünk. Ha ugyanis – egyfelől – Pissarro pointillizmusához Keserü Ilona színkutató kompozícióját, Daubigny poétikus lombjai mellé a Franciaországban élő Hollán kevésbé poétikus lombsziluettjét rendelte a rendezés, Varga Manet-értelmezéseiért szinte kiált a tizenkilencedik századi állandó kiállítás.

Másfelől nézve persze a Hölgy legyezővel kíméletlen festett porcelán, meg bénítóan goromba bronz parafrázisai sem vinnék sokkal előrébb a tervezett párbeszéd ügyét. Az, hogy a XIX. századi művészet újjárendezett állandó kiállításába is beleapplikáltak egy-két kortárs munkát, állományszaporításnak kevés, szellemi izgalomnak úgyszintén, nem működik – mint a rendezés egyetlen félreértését, mellőzhetjük.

A Hölgy legyezővel és az impresszionizmus így is uralkodik. Baudelaire kedvese annak a Manet-nak a vásznán, akit a legkevésbé tekintenek tipikusnak az alapítók közül, abból a nyolcszázhatvankettes esztendőből, amikor még botrány sem hitelesítette az izmust, nos, az ismert remekmű meghatározza a látványt már az első teremben.

Finoman bizonytalan pozíciójának poézisével, a fehér ruha kék sávjainak el-eltűnésével valóban felvezeti az időben-tulajdonságokban későbbi és „szabályos” műveket.

A Szépművészeti Múzeum ez irányú gyűjteménye nem nagy, de százhúsz év során a maga határai között kerek lett. Monet bárkái a nagy művek fenségével mutatják, ha tetszik, a szabályokat; a képkivágás esetleges, a festés pasztózus, víz, tenger vibrálóan fényes-nyugtalan, míg a mester ugyanezt a vibrálást anyagtalan anyagszerűséggé változtatja a Virágzó szilvafákon.

Edouard Manet: Hölgy legyezővel, 1862.

Különleges adalék mindehhez az impresszionista Gauguin hozzájárulása. A Behavazott kert részint a szokatlan téli hangulattal, részint az érzékeny, laza mozgalmasságával, egyszóval a perfektségével gondolkodtatja el az utókort afelől, mikor és miért kellett a festőnek posztimpresszionistává válnia.

 A korszakok egyébként szépen illeszkednek. Erénye az új rendezésnek, hogy nem érzi magára nézve kötelezőnek Barbizon és az impresszionizmus olyasfajta elkülönülését, amilyen csak makacs és kényelmesen gondolkodó tankönyvekben létezik, a korban és a térben nem.

Corot nyárfalombjának testetlen lazasága ugyanabból az évtizedből való, mint Monet szilvafáinak virágvonulata, és Corot sejtelmes Margarétás nője az árnyékkezelésével, a vastag foltokból húzott ruhaszegélyével, virágkoszorújának álmatagságával szinte követelhette, hogy a legyezős hölgy közelébe kerülhessen.

Az új állandó kiállítás is – természetesen – franciaközpontú. Azzá rendezné eleve az általános ismeret, hiszen realizmus, impresszionizmus, posztimpresszionizmus rendre mind Franciaországban történt meg, onnan indult, de errefelé tereli maga a műtárgyörökség is, amelyet az előd évszázad a mai muzeológiára hagyományozott.

A magyar érdeklődés – mondhatjuk így is – némiképp dacos, ha tetszik, kurucos volt. Száz-százhúsz éve legalábbis, amikor ez az érdeklődés kézzelfogható, azaz a műgyűjtés aktív volt, az iparművészet Bécs és Németország helyett hangsúlyosan Nagy-Britanniában tájékozódott szecesszióügyben, és Párizsban festészeti-szobrászati igazodásban.

Ha pedig Bécs, majd München korábbi vonzerejének szűntével oly mérsékelt lett itt az érdeklődés a német művészet iránt, amilyet a mostani kiállítás bizonyítani tud, még kevésbé volt az más, kisebb kultúrák és piktúrák iránt.

Az utóbbiakat a finn rokon, a mindig túlértékeltnek látszó Gallén-Kallela hívatott most is képviselni, az előbbiek huszadik század felé haladó festészetét tömör-szemléletes algyűjtemények.

A rendezők kiválóan értik a kötött alaprajz lehetőségeit, a termek melletti kabinetekbe valódi kabinetkiállításokat komponáltak. Így került tömör együttesbe Delacroix és a romantika nagy látnivalók támogatására, így a németek, Stuck és Böcklin szecessziója, amelyhez ez az elnevezés jobban illik, mint a keménykedő Jugendstil.

És így – igazán csak mutatóba – az osztrák Moll, akiről a magyar látogató inkább tudja azt, hogy Alma Mahler nevelőapja volt, mintsem azt, hogy szép, tapintatos geometriába rendezte képein Bécs szecessziójának szeszélyeit és hisztériáit.