A szakállas és gyengécske vicc szerint a japán turistát arról faggatják, hogy sikerült az európai utazás. A japán turista kissé zavartan tárja szét a kezét: fogalmam sincs, még nem hívattam elő a filmeket... A vicc tényleg gyengécske, de jellemző: ahelyett, hogy élményeinket magunkban őrizgetnénk, albumokba ragasztott fotókon, digitális memóriakártyán, videofelvételeken tároljuk őket. Ráadásul ma már úgy érezzük, a technikai lehetőségeknek köszönhetően kitűnő emlékeket gyártunk, művészek, profi képkészítők lettünk.

Nem lettünk.

Sőt. Báron György filmesztéta az m1 Ízlések és fotonok című ismeretterjesztő műsorában valahogy úgy fogalmazott: Ha vizuális alapismeretek nélkül ülünk be a moziba, készítjük családi filmjeinket, fényképeinket, akkor olyanok vagyunk, mint az, aki naponta többórányit olvas anélkül, hogy fogalma volna nyelvtanról, irodalomról, a szövegek esztétikájáról. Báronnak igaza van: vizuális oktatás híján tétován bolyongunk a mindent elborító kép és filmkavalkádban.

Az elmúlt héten befejeződött Ízlések és fotonok című sorozat ezen a képtelen helyzeten igyekezett segíteni: az álló és a mozgókép készítéséről közölt hasznos és közérthető ismereteket, a vizuális művészetekkel igyekezett a nézőt értőbb kapcsolatba hozni.
Kár, hogy ez a szelíd és lebilincselő műsorfolyam lehetetlen időpontban, vasárnap dél körül került képernyőre, miközben persze tudjuk, a televízióban vasárnap dél körül is vetíteni kell valamit, az alacsony nézettségre való tekintettel akkor sem hortyoghat a képernyőn a tévémaci.

Az Ízlések és fotonok című sorozatot a Mai Manó Ház gyönyörű napfényműtermének festett háttere előtt rögzítették. Szabó Gábor operatőr a legkisebb tudományoskodás és fontoskodás nélkül mesélt a hagyományos meg a digitális képrögzítés közti különbségről, utóbbi lehetőségeiről, apróbb mesterfogásairól. Mesélt arról, miképpen lehet alkalomhoz szelídíteni a napfényt, a világítást, hogyan lehet ügyesen mozgatni a kamerát.

Mondandóját gyakorlati példákkal igazolta, legutóbb például a Casablanca egyik jelentét elemezte, majd néhány fiatal segítségével le is forgatta újra. Az elhangzottakat aztán fotótörténészek, fotográfusok, operatőrök, filmrendezők dúsították történetekkel, gondolatokkal.

„Elmondani és befogadni valamit nagyon nagy testvériséget jelent. A film ennek létrehozására képes, és ezért olyan jó", mondta például Bereményi Géza. „A filmkészítés nagyon intenzív, bajtársi együttlét, egy komoly játék, és máig lenyűgöz, hogy felnőtt, családos emberek halálosan komolyan veszik ezt a közös játékot", mondta aztán Enyedi Ildikó filmrendező. Kincses Károly a fotográfia első, tétova lépéseiről beszélt, ismert fotográfusok a pillanat rögzítésének csodájáról.

Mi míg csak ültünk a képernyő előtt, néztük ezt az okos, jó szándékú műsort, és hirtelen egészen máshogy kezdtük látni ezt a világot.
Amely ma már mindenre képes.