Forró sütik az öntödéből
A sorozat képe ezúttal egy nálánál 23 évvel öregebb cikket is kimentett az archívumunkból. Az 1978-as fotó története ugyanis 1955-ben kezdődött. Akkor, amikor átadták a Soroksári Vasöntödét. A gyáravatóról szóló cikk dátumából fakadóan még a Szabad Népből való. Szóhasználata, lelkesültsége ugyan tükrözi a kort, de olvastam "lelkesültebbeket" is több évtizeddel későbbről.
Mai szemmel az tűnik furcsának, hogy egy vasöntöde avatásán nincs ott egy kormánytag vagy pártvezető sem, a legmagasabb minisztériumi tisztségviselő Sándor Gyula elvtárs, a Kohó- és Gépipari Minisztérium öntödei előadója. Igazán nem lehet azt mondani, hogy a párt- és állami vezetők kihasználták volna az alkalmat a melldöngetésre.
Ma egy ilyen eseményre simán elmenne akár a miniszterelnök is, de egy miniszter minimum jutna rá, és elmondaná beszédíróinak magvas gondolatait, amelyek az ötvenes években is megállták volna a helyüket egy ilyen alkalommal. Valahogy a gyáravatókon akkoriban nem volt automatikus a fekete autós felvonulás, ami mai szemmel furcsának hat. Igaz, nem kellett megküzdeni a voksokért, nem kellett személyes politikai tőkét kovácsolni minden üzemavatóból.
A cikk korát "vakon" talán csak az elvtársozás sűrűségéből lehetne kitalálni. A későbbi évtizedek cikkeiben ez már ritkább volt, de itt még szinte beosztásszerűen hozzátették a szereplők nevéhez. Abban viszont semmiféle logikát nem lehet találni, hogy kihez és miért. Az avatás munkariportjában akadt, aki egyszerűen elvtárs volt, míg másnál a beosztás mellé dukált még ez a "titulus". Az elvtársakkal véletlenszerűen szórta meg a cikket a szerző, nem tudni, hogy aki nem elvtárs, az vajon miért nem az.
Ketten faltól-falig megkapták a beosztásukat. Az egyikük Havranek József elvtárs, az új öntöde igazgatója volt, aki így emlékezett: "Bizony két évvel ezelőtt még kukoricás volt ezen a helyen, akkor még bajos lett volna elképzelni, hogy 1955 január 18-án megindul itt a munka." A másik az új üzem párttitkára, Blaskó elvtárs (csak így, keresztnév nélkül), aki hozzátoldotta: "Nehéz volt elképzelni, de mégis nagyon vártuk ezt a napot, mert szeretnénk már visszaadni valamit abból a sokmillió forintból, amit eddig az üzembe fektettek." A befektetés szó itt egy kicsit furcsának hat, de egy párttitkár sem lehet tökéletes, neki még nem volt kommunikációs tanácsadója.
Amit nagyon vártak, az kedden délután két órakor vált először valóra. Testet öltött az egyik kúpolókemence oldalára írt ígéret: "Felszabadulásunk tizedik évfordulóját üzemünk beindításával ünnepeljük!" Annak az üzemnek, amely Sándor Gyula elvtárs szerint akkor Magyarország legkorszerűbb öntödéje volt.
A riport aztán klasszikus mederben halad. Notárius József bácsi, "az idős kemencés" az első öntés ceremóniájának a főszerelője. 32 éve önt, de még sohasem volt ennyire megilletődött. Az "öreg Notárius bácsi" (még jó, hogy nem a fiatal) aztán már tréfálkozik is, amikor úgy tesz, mintha mutatóujjára venné és megkóstolná az izzó vasat. Jön még Salamon József, a villanyszerelők csoportvezetője, aki az építés alatt esténként "illegálisan" visszaszökött, csak hogy folytathassa a munkát. (Na, ezt ma nem kellene megtennie, haza se engednék.) Az avatón a legreálisabban Buzsár Ferenc segédmunkás (ő nem elvtárs) látta a helyzetet, amikor azt mondta az első öntés után: "Most aztán meg nem állunk."
Végül aztán megálltak, de nem ők, és ahhoz kellett egy rendszerváltás. Képünk idején, 1978-ban még vígan zakatolt az üzem. A fotó és a riport apropóját az adta, hogy sok nő végzett nehéz fizikai munkát az öntödében. A soroksári üzem fizikai dolgozói közül ekkor minden negyedik nő volt, a magkészítők közül pedig minden ötödik. A riport szerint az új betanított munkásokat a jó fizetés vonzotta ide, és azt is fontosnak tartották az asszonyok, hogy minden szombatjuk szabad.
A magkészítők az öntvényekhez csinálták a "negatívot", amelyeket körülölelt öntéskor a folyékony fém. A héjműhelyben, ahol először kisütötték ezeket a "süteményeket", nehéz, egészségromboló volt a munka. Nemcsak a forró magszekrények emelgetése miatt, hanem a vörösvérsejteket ölő gőzök, gázok miatt is. A jó fizetésnek az egészségük az ára – tudták ezt az itt dolgozó nők is, akiket rendszeresen vizsgáltak, és ha romlott a vérképük, gyógyszert kaptak.
– Nekem még nem adott az orvos, de érzem, hogy lassanként gyöngülök, egyre aluszékonyabb, fáradékonyabb vagyok. S ez figyelmeztet: aligha lehet ittmaradni a nyugdíjig – mondta Napholcz Józsefné, aki éppen akkor lett kiváló dolgozó az üzemben, holott világéletében fodrász szeretett volna lenni. Gyakran gondolt arra: talán még nem késő váltani.
A Rába teherautók itt készülő fékdobjaiban a magkészítő nők élete is benne volt. De ezt nem tudták a sofőrök, ahogyan a magkészítők sem, hiszen a cikkből kiderült: csak halvány fogalmuk van arról, mihez is csinálják ők a sütiket. A cikk szerzője figyelmezteti is az üzem vezetőit erre a hiátusra, ugyanis "a szeretettel, gonddal végzett szép munka örömét jobban érezheti az, aki tudja, minek is a részese."
