Két hetvenes asszony találkozik Moszkvában, a Gorkij utcán a világháború után. Mögöttük van már az élet, nem számít, hogy egyikük nagy színésznő – Marija Fjodorovna Andrejeva a Sztanyiszlavszkij vezette moszkvai Művész Színházból –, másikuk pedig a házvezetőnője. (Valós személy, mint egytől egyig mindenki a regényben, de elég, ha tudjuk, hogy ő Boszika, azaz olasz becenevén: Diavolina, aki a történetet elmeséli.)

Mostanra a különbségek szinte eltűntek, de megmaradt, ami igazán összefűzi őket. Szerelmük Alekszej (Peskov, azaz Gorkij), a népből jött – „nagyobb ígéret, mint Dosztojevszkij, Tolsztoj, Csehov és Merezskovszkij együttvéve” – író iránt, akinek kicsiségét-nagyságát mindketten nagyon közelről megtapasztalták.

Beszélgetnek a régiekről, akikkel találkoztak Gorkijnál Capriban, Moszkvában és Sorrentóban. Mindenütt nagy házat vitt, mániája volt, hogy tucatnyi embert eltartson, és mindenkit etessen-itasson, aki megfordult nála. És sokan megfordultak, eleinte főleg forradalmárok és cári titkosrendőrök, később forradalmárból lett szovjet vezetők és csekisták, vagyis az új titkosrendőrség emberei, meg orvosok, akik a tüdőbaját kezelték.

De nincs sokféle történet, hiszen csak Sztálin él már közülük, és az írón meg még előtte meghalt fián kívül senki sem végezte természetes halállal. Ordzsonikidze például öngyilkos lett, mielőtt eljöttek volna érte, Zinovjev, Kamenyev, Jagoda és a többiek mind egymás – és végső soron a Vezér – áldozatai lettek. Buharint egyenesen Gorkij meggyilkolásával is megvádolták, és vele végezték ki az író orvosait, Levint és Pletnyevet, sőt a titkárát (egyben szeretője szeretőjét), Krjucskovot is, aki a legtöbb jelentést írta róla a GPU-nak (akkor a Csekát így nevezték).

Ahogy az orosz regényekben, itt is nehéz volna a neveket követni, csak hát sokak ismerősei ők az 1987-es (tehát még a rendszerváltás előtti) „bestsellerből”: Béládi László és Krausz Tamás Életrajzok a bolsevizmus történetéből című összeállításából. És ez az evés-ivás, forradalomról és irodalomról folytatott fecsegés is ismerős annak, aki látott már Csehov- vagy Gorkij-drámát, olvasott nagy orosz, szovjet regényt vagy például olyan lektűrt, mint Anatolij Ribakovtól Az Arbat gyermekei.

Kellenek is az emlékek, mert Spiró György most gyorsít, nem beszélteti a szereplőit, nem dolgozza ki aprólékosan a jeleneteket, mint két nagy művészregényében. A megszállt országban lavírozó színész (Boguslawski Az Ikszekben), az egész életét emigrációban töltő nemzeti költő (Mickiewicz a Messiásokban) után jön Gorkij, akinek megadatik a „választás”: visszatérhet a bolsevikok Szovjetuniójába mint „világhírű, befolyásos író” („ami ugyan rég nem igaz, de amíg ezt hiszik, nem merik bántani”), vagy élhet Capri után Sorrentóban, azaz Mussolini fasiszta Olaszországában.

Az irodalom, a kultúra a politikacsinálóknak mindig csak látszólag szívügyük, annál fontosabb az alkotóknak, hogyan viszonyuljanak a hatalomhoz. Az adott történelmi korban és ma. Mert hiába tiltakoztak lengyel „hazafiak” Az Ikszek ellen, az itthoni olvasó ami történetünket látta benne, Major Tamás magára is ismert, és lelkesen belebújt az ő kérésére írt színpadi változat, Az imposztor nem éppen jellemhős főszereplőjének bőrébe.

A Messiásokért már lengyel kitüntetés járt az írónak, de a magyar olvasó nagyon jól látta, hogy például Aczél György gondolkodása köszön vissza, amikor a kulturális miniszter szívesen folyósítaná tovább Mickiewicznek a busás egyetemi tanári fizetését, ha abbahagyja a tanítást…

Spiró nem törekszik semmilyen direkt párhuzamra, de amikor Diavolina puccsként értékeli az 1917. októberi pétervári eseményeket, eszébe villanhat az olvasónak, hogy nálunk még a szavazófülkében is lehetett forradalmat csinálni. Aztán amikor letartóztatják Tupoljevet, mert lezuhant a Makszim Gorkij repülőgép, maga az író pedig a Gorkij gőzös fedélzetén hajókázik a Volgán, csak feltűnik a hasonlóság a mai névadási szokásokkal, és akkor állandóan feltűnnek a szolgálni akarók, akik önként elárulják azokat az értékeket, amelyeknek létrehozásával a lehetőséghez jutottak.

De állj! Ez csak egy történelmi regény. Az elején két nyugdíjassal, és az egyiknek eszébe jut leírni, milyen is volt Gorkijt megvetni-imádni, amikor silány tézisdrámát írt a bolsevikok kedvére (Sztálin megrendelésére), majd utána papírra vetette remekművét, a Jegor Bulicsovot.

Spiró György: Diavolina. Magvető