A végén kezdve: minden film hasznos, amely együttérzést kelt a nézőben embertársai iránt, főleg, ha azok olyan súlyos és nehezen megoldható dolgokkal küzdenek, mint a nemi identitásuk. Amikor a stáblista alatt hátrafordultam, a mögöttem ülő sorban egy ifjú hölgy éppen a könnyeit törülgette, úgyhogy nehéz mást mondani, mint hogy A dán lány hasznos, ráadásul érdekes is, mert bár nem erőlteti túlságosan, hogy valós történetet mond el, mégis így van. Erről sajnos épp a magyar narrátort felejtették el értesíteni, így aztán máris elbizonytalanodhatunk a hitelességet illetően, hiszen Bozay József a Copenhagen 1926 feliratot úgy olvassa föl, hogy Koppenhága, 1928.

Nem szeretném elkicsinyeskedni az ügyet, mert nemcsak az a film hasznos, amelyik együttérzést kelt, de az is, amelyik felébreszti a tetszhalálból régen volt embertársunkat, jelen esetben Einar Wegerert és feleségét, Gerdát, akik boldogan festettek Dániában, míg egy napon Gerda meg nem kérte Einart, hogy öltözzék női ruhába, mert a modellje beteget jelentett. Einar pedig hirtelen rájön, hogy így érzi jobban magát, vagy legalábbis van benne valaki, aki így érzi jobban magát, és elindul valami, ami még ma is sokakban kelt megütközést, 1926-ban pedig végképp botrány és elutasítás. Illetve, legyünk pontosak: ha van is botrány meg elutasítás, ez a film nem arról szól, nem is mutatja, inkább csak a küzdelmet, sírást, bonyodalmakat, kockázatokat. Ennek megfelelően: nem épp a legszórakoztatóbb 120 perc, amit moziban tölthet a néző.

Vannak persze ellensúlyok, leginkább maga a főszereplő Einar-Lili, Eddie Redmayne, aki pillog, pózol, pipiskedik, és az emberek úgy hagyják el a nézőteret, hogy te jó ég, mekkorát játszott az a szeplős fiú. Hát, nem is tudom, elvileg azt, hogy valaki nőt játszik férfi létére, a színművészeti egyetemen oktatják, és aki nem pillog, és biccent csajosan, azt nem engedik a második évfolyamba lépni, most meg mindenki Oscar-díjról beszél vagy álmodik. Mindenesetre már annak is lehet örülni, hogy a Benny Hill – Gálvölgyi – Irigy Hónaljmirigy vonalról sikerült elmozdulni, és nem feltétlenül a humor non plus ultrája, ha valaki férfi létére női ruhát visel. Ennek ellenére számomra az igazi színészetet a mellékszereplő Sebastian Koch jelenti, akiről egészen végig nem lehet eldönteni, hogy őrült sarlatán vagy a betegei lelkét menteni vágyó, bátor és jövőbe látó orvos. Vagy, ha már itt tartunk, akár Alicia Vikander is lehetne a díjazott, akinek a filmben a hálátlanabb szerep jut, a rendkívüli mellett az átlagos, a különleges mellett a hétköznapi nő, akinek legfeljebb asszisztálnia kell az átváltozáshoz.

Színészes filmként marad meg a közös emlékezetben A dán lány, pedig az igazi erőssége a látvány, a ruhák, az álló és mozgóképek, a beállítások, amelyek felnőnek a festők történetéhez, mozgó, fénnyel festett festmények, akár a peepshow-ban nézzük a kettős portét, a vetkőzőt és nézőjét, akár Koppenhága vizein a házakat, hajókat, Drezdában az Elbát és Hofkirchét. Vannak pillanatok, amikor a filmkészítés annyira egyszerűnek tűnik: végy egy operatőrt, aztán majd csak lesz valahogy.

A dán lány
Forgalmazza a UIP-Duna Film