Festhette-e a Vérvádat Ábrányi?
Az Est cikke szerint Munkácsyt már a tiszaeszlári per idején is meggyanúsították azzal, hogy festett egy rituális gyilkosságot ábrázoló képet, Munkácsy azonban visszautasította az állítást és maga nevezte meg Ábrányit a kép alkotójaként (feltehetően ugyanarról a képről van szó, amelyről most folyik a vita).
A ma már alig ismert Ábrányi Eördögh Lajost a jelenlegi vitában némelyek alkalmatlannak vélik arra, hogy ilyen kaliberű képet festhetett volna. Ma már csak egyszerű arcképfestőként ismerik, aki mellesleg a tárgyalótermi portrérajzolás egyik hazai úttörője volt és újságok számára is dolgozott. A tiszaeszlári perről is rajzolt hírképeket, portrékat. De jóval többet tudott, mint egy egyszerű portrérajzoló.
A mai lexikonok már keveset írnak róla, ám az 1910-es években még részletesen méltatták. Egy akkoriban megjelent művészeti lexikon például közli róla, hogy előbb Münchenben tanult, majd 1880 és 1883 között Párizsban, ahol az Ecole des Beaux Art-ra járt két évig, majd Bonnat tanítványa lett. 1883-ban, épp a per évében tért haza Magyarországra, s a Vasárnapi Újság számára küldött rajzokat a perről. Majd különösen a főúri körökben talált számos pártfogóra és megrendelőre mint portréfestő.
Azonban leírják róla, hogy az 1880-as évek elején oltárképek festésével is foglalkozott, továbbá jeles munkájaként számon tartották a tatai színház függönyére festett kompozícióját, amely Mátyás király udvarát ábrázolta. Tehát sem a nagy méretű kompozíció, sem a vallásos ihletésű téma nem volt idegen tőle, azon túl, hogy az emberi arcnak mestere volt.
„Ábrányi nem tartozott a világra szóló tehetségek közé – írja a lexikon -, de becsületes törekvésével, szívós munkaerejével és ritka szorgalmával (…) fölküzdötte magát azok közé, akiknek neve mindenkor jó hangzású marad a magyar festőművészet történetében.”
Amikor 1901-ben meghalt, mindössze 52 éves volt. Négy gyerek maradt árván utána. Talán élnek még leszármazottaik, akik közelebb vihetnének az igazsághoz a Vérvád kép ügyében. Bár ez nyilván nem az a helyzet, amikor valaki szívesen igazolná a dédnagypapa szerzőségét.